Éli, Éli, lamma szabaktani?
Megrendülten hallgatom a passiót. Kezemben nemrég még barkaágat lengettem. Az élet reményét, ha úgy tetszik… Most meg azt hallgatom, amint Jézus azt mondja: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Hiába hallottam már számtalanszor életem során, mindig újra és újra mellbevág ez a szenvedéstörténet. Valaki meghalt értünk a keresztfán…
Virágvasárnappal megkezdődött a nagyhét, a keresztények számára az év legfontosabb, eseményekben gazdag hete. A három szent nap, nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat igazán töményen és mai szóval kifejezve ütősen adagolja az embernek a gondolkodni valót. Mert nagycsütörtök nyomasztó hangulatát nagypéntek a csúcsra viszi. Délután három órakor meghasadt a templom függönye, megremegett a föld, elsötétült az ég… Aki részt vesz a szertartáson és átéli annak zsibbasztó, már-már bénító misztériumát, megsejt valamit az élet mulandóságából. De mikor újra megszólalnak a harangok másnap, a feltámadáskor a szív azonnal hevesebben ver, s az ember azt érzi, élni jó. S megéri küzdeni…
Nemcsak Jézus cipelt nehéz keresztet a vállán, nekünk is megvan a magunk Golgotája. Csak mi tökéletlenek vagyunk és sorsunkat sokkal kevésbé vagyunk képesek a kezünkben tartani. Gyarló az ember, bűnre hajló, hibákat is elkövetünk, számtalant. Sokszor nem látjuk a fától az erdőt, a pillanat varázsát nem, vagy csak késve ismerjük fel. A boldogságot hajkurásszuk, miközben képtelenek vagyunk megélni a mindennapokat. Minden napban megtalálni az örömet. Ez lehetne lelki épségünk alappillére. Miért van az, hogy a gondokat, bajokat látjuk csak?
Talán az sem véletlen, hogy húsvét épp tavaszra esik. Amikor az élet diadalmaskodik. Amikor felenged a fagy, a jég, sarjadnak a növények, madárdaltól hangos a határ. Ilyenkor szívesebben vagyunk a szabadban, odatartjuk arcunkat a nap felé. S vannak pillanatok, mikor úgy érezzük, nincs számunkra lehetetlen.
Nincs lehetetlen, nincs örök sikertelenség. Igaz, örök boldogság sincs. Legalábbis a földön. Feledhetetlen pillanatunk viszont annyi lesz, ahányat teremtünk, ahányat észreveszünk. Teremtő erőnk ugyanis van, amit, ha jóra használunk, az életünk boldogabbá és kiegyensúlyozottabbá válik.
Nagy volt a csend, szinte vágni lehetett, amikor a passióban elérkeztünk ahhoz részhez, amikor Jézus kilehelte a lelkét. Egészen sokáig térdepeltünk, fejünket lehajtva… Hogy ki mire gondolt közben, nem tudhatom. Nekem valami olyasmi futott át az agyamon, nagyon meg kell becsülni a földi létet. S meg kell próbálni gyűlölet helyett szeretni. Csakis úgy lesz szebb a világ. Gyakorolni fogom. Jó lenne, ha mindannyian gyakorolnánk.
