Éli, éli, lamá szabaktáni?
Két örvös galamb fogad napok óta reggelenként, ha kitárom a terasz ablakát. Ülnek egymás mellett boldogan a korláton és nem is nagyon akaródzik nekik elrepülni. Szinte biztosra veszem, hogy fészkelőhelyet keresnek, és könnyen meglehet, hogy valahol a tető egy eldugott szegletében már épülget is a fiókák jövendő otthona. Tudom, hogy nem véletlenül vannak ott. Valaki velük üzen. Aki már nagyon messze jár…
Édesapám sokat tudott mesélni a gerlékről, a vadgalambokról, az örvös galamb hangját még utánozni is szokta. Ezért hát biztosra veszem, ő küldte hozzám ezt a bűbájos párt, hogy szebbek legyenek a napjaim. Mintha csak sejtené, olyan időket élünk, amikor kell a kapaszkodó. Mindannyiunknak. Mindannyian a feltámadást várjuk, sok lemondással, mondhatni böjttel telt hetek után. Nem járhatunk dolgozni, nincs iskola, barátainkkal legfeljebb telefonon tarthatjuk a kapcsolatot. Háború van most a nagyvilágban, de az ellenség ezúttal láthatatlan és orvul támad. A félelem bekígyózott az otthonainkba, bizalmatlanul szemléljük, ha valaki véletlenül szájmaszk nélkül mutatkozik az utcán. Még megfertőz, gondolhatjuk.
Az eddig kedves szomszéd, jó ismerős mindjárt más színben tűnik fel előttünk, pedig lehet, hogy csak egyszerűen elfelejtette feltenni ezt az utálatos arcvédőt.
Bajban jön rá az ember, hogy pénz vagyon, luxus mit sem ér, bárki elkaphatja a vírust. S most ráadásul itt van még a húsvét is, ami csendes lesz, mint a sír. Valaki, aki szeretetre tanította az embereket épp ezen a napon halt meg, latrok közt szenvedett ki a kereszten. Utolsó pillanatában így fohászkodott: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Ezért ma nincs harangszó, csak néma csend. Ideje van a befelé fordulásnak, a dolgok átgondolásának. Ma még komor a hangulatunk, de holnap estefele már, amikor újra felzúgnak a harangok, tudni fogjuk, hogy az élet megint legyőzte a halált. S elhihetjük, hogy igenis van feltámadás.
Mert az élet mindig diadalmaskodik. Elég, ha körbenézünk, a virágzó és zöldülő fák, a csicsergő madarak, az a fajta utánozhatatlan zsongás és illatorgia, ami a tavaszt jellemzi, mind ezt üzeni.
Mikor szinte hallani, ahogy nő a fű, pattan a rügy, akkor ereinkben is szinte fölbuzog vér, megtáltosodunk. Legalább néhány pillanatra úgy érezhetjük, hogy most akár még a hegyeket is el tudnánk mozdítani a helyükről.
Az ilyen pillanatokból merítkezzünk! Amikor ránk tör a kétségbeesés, meneküljünk a szabadba, szívjuk be jó mélyen a levegőt. Vagy legalább tárjuk ki az ablakot. Én holnap reggel is kitárom, hátha ismét várni fognak a vadgalambok. Hogy vidámabbá tegyék a napomat. S üzenjék, minden rossz elmúlik egyszer.
