El a kezekkel a csapattól!
A magyar futballválogatott Eb-szereplése után beindultak a kórusok. Volt, aki védte focistáinkat, és akadt, aki átkozta őket, Rossi mesterrel együtt. Feélreértések elkerüléséért előrebocsátom: az előző táborhoz tartozom. Szeretem ezt a csapatot, szurkolok neki, és fejet hajtok Marco Rossi előtt, aki a tetszhalálból hozta vissza, és szerethetővé tette a magyar futballt. Az idősebb generáció tagjaként évtizedekig koplaltam, s ha a magyar válogatott kínos, vergődő szereplését láttam, egy idő után elkapcsoltam a tévét más adóra. Aztán már be se kapcsoltam. Olyan pedig soha nem fordult elő, hogy az összes játékos nevét tudtam volna. Most tudom.
Mielőtt bárki elhamarkodottan mondana ítéletet, a tisztánlátás kedvéért először is meg kéne határozni, hol tart ma a világ futballsportja, és hol helyezkedik el ebben a magyar válogatott. S nem utolsó sorban, mit jelent a magyaroknak a futball, bár ez utóbbival talán tisztában vagyunk.
Rengeteg szempont van, de akad egy kínzó kérdés, talán mind közül a legfontosabb: a hatalmas pénzözönben, a pénzügyi birodalommá dagadt megaklubok, az eurómilliókat hajigáló UEFA, a mindent leuraló szponzorok elvárásai és a mindenütt jelen levő korrupció, a mesés összegeket kereső sztárok szövevényes koordinátarendszerében mennyi maradt meg a játék szépségéből? A sportszerűségből? Szerethető-e a mai foci?
A kínos, gyötrelmes pontvadászat – mind a ligákban, mind a nemzetközi tornákon – közben, miközben a hét bőrt is lenyúzzák a sportolókról, és a bevétel kedvéért az egymást követő tornák szinte egymás farkába harapnak, szabad-e egy-egy káprázatos csellel elvarázsolni a közönséget, vagy görcsösen kell vigyázni (jaj, csak gólt ne kapjunk!), nem szabad tévedni, labdát veszíteni, mert kellenek a pontok! Kell az eredmény, a győzelem, bármi áron. És kell mondjuk a döntetlen, mert a pontok jelentik a pénzt. A csapatokat pénzben számolják, mint a krumplit vagy a lisztet.
Ez a magyar válogatott igenis szerethető, és mentálisan magasan fölötte áll annak, amit évtizedeken keresztül el kellett viselnünk. A kicsi, de a miénk-féle felfogásban dolgozó magyar szövetségi kapitányok, edzők után jött egy olasz, aki felismerte a magyar mentalitást, és felépített egy csapatot. Abból építkezve, amit kapott, mintha a szabad szellemet eresztette volna ki a palackból.
Az edzők kapcsán két dolog jut eszembe. Az egyik történetet Végh Antal írta meg annak idején. Ül a kissrác, amolyan nemecsekernő-féle, a kispadon, és sóvárogva várja, hogy az edző őt is beküldje a pályára. Edző úr azonban nem küldi be, talán nem is kíváncsi rá, mi rejlik a gyerekben. Szegény fiúcska megszégyenülten ül magának, és hiába tehetséges, nem lesz belőle futballista. A másik vetület, amitől mindig idegbajt kaptam, szintén a szövetségi kapitányokat minősítette. „A fiúk végrehajtották a feladatot” – nyilatkozták egy-egy meccs után, mintegy igazolva, hogy ők a fontosak, a fiúk csak vízhordók, végrehajtók. Úgy is nézett ki az egész. Pedig ugye az a normális, hogy a fiúk fociznak, és nem végrehajtanak. Ennek az érának lett remélhetően vége. Mert kell ugyan a taktika, de még inkább a játékos tudás. Hogy ne öljük a focit, hanem merjünk cselezni. És legyen önbizalmunk.
Lehet, sőt biztos, hogy jobban is sikerülhetett volna ez az Európa-bajnokság, és kis szerencsével egészen másképp alakult volna a csoportkörből a továbbjutás. Nem azért, mert az angolok meg a portugálok (meg mások is) botrányosan szerepeltek, hogy meccsek végeredményét előre le lehet egyezni, még a látszatra sem adva, mert ez a rendszerből adódik, hanem egy-egy kapufa, bírói melléfogás nélkül most egészen más lenne minden magyar szurkoló szája íze. És az ellendrukkerek – akik szerint az egész a kormány meg a NER szégyene, hogy nem gázoltunk le mindenkit – is másképp vernyákolnának.
A 2016-os Európa-bajnokság legszebb mérkőzése az a 3-3-as magyar-portugál volt, amit nem lehet elfelejteni. A németek vergődését sem, akik kínnal-keservvel tudtak döntetlenezni ellenünk. A tavalyelőtti angolverés (0-4) is sokáig melengeti az ember kebelét.
Azelőtt az is elképzelhetetlen volt, hogy a csapat kilencven percig bírja szusszal, és a végén ne kapjon gólt. Mostanában mi büntetjük az utolsó percekben az ellenfelet. S néha bizony bírói „segédlet” kell ahhoz, hogy kikapjunk.
Azon se kéne már rugózni, hogy minek annyi stadion, nem kéne a magyar futballakadémiák csődjét ragozni, és nem kéne megfúrni az olimpiát, leszúrni a legszebb álmokat, kedves majdnemmagyarok, csak azért, hogy „merazorbán” csalódott legyen. Mert azért van egy hajszálnyi összefüggés a tizennégy évvel ezelőtti rendszerváltás és a mai szurkolói öröm között. Tehát továbbra is: Hajrá, Magyarország!
