Egykori három napos május 1-je

Akkoriban minden május 1-jének volt egy előestje is, amikor ugyanúgy, mint a nagy napon, kötelezően fel kellett vonulnunk a lampionos menetben! Kisgyerekként ez elég bulisnak tűnt, mert sötétedés után is kint lehettünk szülői felügyelet nélkül. Meg a sok kis fénylő lampion látványa is izgalmas volt.

A színes lampionok belsejébe fémből hajlítható, rögzített kis gyertyatartók voltak elrejtve. Ezekbe vékony gyertyákat helyeztünk, amelyeket vezényszóra kellett meggyújtani közvetlenül az indulás előtt. Menetelés közben a ragasztóval rögzített gyertyatartócskák a hőre kilazultak, a gyertyák eldőltek, a papírlampionok kigyulladtak, néha a sorban előttünk haladó lányok hosszú hajába is belekaptak a lángok, többen megpörkölődtek.

A nagy ünnep előestje a főtéren mindig tűzijátékkal végződött, a kivezényelt szovjet katonák szolgáltatták a szórakozást. Ilyenkor a magasba tekintve kerestük a tűzijáték fényei között Marxékat, egy alkalommal egy eltévedt pernye megperzselte a szemhéjamat. Másnap csak félszemmel láttam a tribünön felsorakozó elvtársakat. 

A főünnepre az iskola sportpályáján már hetek óta készültünk, gyakoroltuk a jelszavakat és 6 fős sorokban katonai fegyelemmel a menetelést. Május elsején, ha nem ordítottuk elég hangosan, hogy éljen május elseje, dolgozó nép ünnepe, az igazgatót behívatták a pártközpontba, arra voltak kíváncsiak, miért szabotálta az iskolája a dolgozó nép ünnepét.

Elemista korunkban fél éven át a rajzórákon papírból integetőket és békegalambokat gyártottunk erre a nagy napra, azokkal hadonásztunk felvonulás közben, főleg a tribün előtt kellett. Sokunk kezéből a hosszú várakozás közben kirepültek a papírgalambok, elvesztek, így csak kézzel tudtunk integetni a tribünnek. A békegalambokra ragasztottunk színes krepp papírcsíkokat, főleg piros színűeket, amelyek, ha esett az eső, átszíneződtek a ruháinkra. Egyszer alapiskolás koromban néptáncoltam is népviseletben, csizmában a tribün előtt, csak úgy mentében csapkodva, csápolva, pörgetve a tribünre mosolygó leányzót.

Később vissza is sírtam azt a május elsejét, mert gimnazista korunkban a magasabb fiúk megszívták rendesen ezeket az ünnepnapokat: vagy a Varsói Szerződés államainak hatalmas zászlóival, vagy pedig árbócrudakra szúrt Marx, Engels és Lenin képekkel kellett egyensúlyozni a menetben, sokszor nagy szélben.

Egyszer arra gondoltam őket cipelve, hogy mennyivel menőbb lenne hatalmas Winnetou, Old Shatterhand vagy Sólyomszem képekkel vonulni. De nem lehetett, maradták a marxisták, akiket a felvonulás után vissza kellett cipelni a gimnáziumba. A többiek már javában söröztek a sátrak mögött, vagy ették a virsliket, szafaládékat, amelyekbe beleharapva vagy villát szúrva, jó messzire fröccsent a műbőr alá szorult lé.

Egy alkalommal a hatalmas marxisták miatt húzódott el három napra az ünnep. Az történt ugyanis, hogy az árbócrudas képeket nem vittük vissza május 1-jén a felvonulást követően a gimnáziumba, hanem csak úgy lazán elhelyeztük az egyik sörös sátor mögé, amíg virsliztünk, és amikor véget ért a buli, szépen hazamentünk Leninékkel, és eldugtuk őket a szüleink elől a pincébe. Másnap viszont rendes munkanap és iskolanap volt.

Mi hárman, külön-külön, mint az eltévedt felvonulók, velük együtt mentünk reggel suliba, ahol az iskolagondnok már pont jelenteni akarta az igazgatónak az eltűnt szellemóriásokat. Visszaszolgáltattuk őket hiánytalanul!