2019. január 23., 11:17

Egyhónapos babamámor

A melleimben körülbelül akkora lehet az üzemi nyüzsgés, mint a reklámból ismert „Jobb Twix gyárban” és a „Bal Twix gyárban”. A kislányom állandóan a cickókon csüngene – teszem hozzá – hála Istennek. Mindig kialvatlan vagyok, de soha nem szomorú. Azt érzem, hogy az életem kapott most egy koronát a kislányom által, és szörnyen sajnálom, hogy a családalapításhoz csak 34 évesen találtam társat. A kétségbeesés néha könnyeket fakaszt a szemgödreimben, de az elsőligás anyukák ezekre a rövidzárlataimra csak legyintenek: „Ez ilyen…!” - mondják. Én pedig elhiszem nekik. Ez ilyen.

kiss-reka-gyermek
Médialapozó
Fotó: Kiss Réka

Amikor Kingát hazahoztuk, csak kerülgettük egymást a párommal. Mindketten halkan osontunk el egymás mellett a lakásban. A némaságot csak az egymáshoz súrlódó vállaink halk nesze törte meg. Kinga csendes volt, az egész utat végigaludta. A lakásban kipislantott néha a pihepuha takaró alól, aztán visszapilledt, mint aki már mindent látott és mindent tud.

Tele voltam pótcselekvésekbe taszító érzésekkel: hirtelen mosogatnom kellett, aztán pelenkákat rendezni, ruhákat szétbontani, majd újra hajtogatni. Hiába ügyködtünk a tökéletes babaszoba kialakításán, a patyolattiszta környezeten és a családbarát, praktikus közegen már hónapok óta, akkor, amikor hazajöttünk, mégis találtunk apró porcicát a sarokban, mégis felfedeztünk valamit, ami így nem praktikus.

Annyi töltelékgondolattal hessegettem el a belül sikoltozó kételyeket, kérdőmondatokat és aggodalmakat, hogy azokkal Dunát lehetne rekeszteni. Miközben egymás után sorakoztattam az idétlen pótcselekvéseket, Kinga ciciért ácsingózva felsírt, ez pedig kérlelhetetlenül kizökkentett a gondolataimból. Talán akkor esett le először az, hogy mától ő szerkeszt forgatókönyvet, nem én. Nemcsak itthon, hanem mindenhol és mindenkor: az életem minden színterén.

Ezzel persze alapvetően semmi gond nincs, hiszen erre számítottam, de a felelősség valós megélése mégis megrázott. Itt van ő, egy tünemény, mától minden érzés és tett középpontjában ő áll. Nem tudtam én sem elkerülni az „elég jó anya leszek-e”-kérdéskört, és bizonyára ez még sokszor visszaköszön majd. Tele vagyok tökéletlenséggel, 180 fokban változik meg az életem, új receptet kell írnom mindenhez. Megteszem, ehhez kétség nem fér. De vajon helyesnek bizonyulnak majd a „kissrékás” szabályok?

Inkább aggasztott, mintsem megnyugtatott volna, hogy bölcsességekből is fel voltam szerelkezve: az „aludd ki magad most, mert később nem fogod”-mondatocskát szinte a dobhártyámba tetoválta az értem és a várandósságomért aggódó közeg. Itt egy pillanatra meg kell állnom: amikor közöltem egy írást, mely a kéretlen „jótanácsok” és „bölcseletek” témakörét taglalta (jó, bevallom, hogy egy-egy ponton érintve a cinikus humor határmezsgyéjét), sokan kezdtek el hozzám úgy közelíteni, hogy „Nem tudom, tanácsolhatom-e azt, hogy…”, „Tudom, hogy nem szereted a nettó okoskodást, de…”, „Persze-persze, olvastam, megírtad, de hátha hasznát veszed annak, hogy…”. Na most, itt álljunk meg egy szóra, mondotta vala az általam igen tisztelt Grétsy László bácsi abban a bizonyos műsorban, amihez hasonlót azóta sem produkált a magyar médiumipar, pedig hatalmas szükség lenne rá… Tehát akkor, álljunk meg egy szóra: mindenkit megkövetek, aki az írást a lelkére vette. Mindigis szerettem tanulni és főleg okulni. A bölcs ember, egy anyuka tapasztalaton alapuló jótanácsa nagyon fontos számomra, megszívlelendő és lélekputtonyba való. Szerettem kérdezni és szerettem konkrét válaszokat kapni a várandósságom kilenc hónapja alatt. Csupán az oktondiságot nem csíptem. Valahogy azt sem fogadtam kicsattanó nyitottsággal, ha valaki élete tragédiájának festette le a babázással járó árnyoldalakat, és van még egy kaszt, amelynek tagjait végképp nem tudtam hova tenni. Ezutóbbi kasztot szoktam én „majdteismeglátod-anyukáknak” hívni. Általában ők azok az általában egy-gyerekesek, akiket örömmel leültetnék egy bájcsevejre a perbetei dédanyámmal, aki kilencet szült, hogy ugyanmár, vitassák meg és járják jó alaposan körbe a gyermekneveléssel, vagy a csecsemőgondozással kapcsolatos problémákat. Sajnos a dédikém már nem él, így a traccsparty elmarad, mindenesetre vagy nagyokat kacagott volna a „majdteismeglátod-anyukák” nyűglődésein, vagy csak nézett volna meredten és bambán, mert nem értette volna azt, hogy korunk anyucijának éppen mi a fészkes fene gondja van azzal, hogy mindig bekakil, sokat böfög, keveset böfög, éjjel is szoptatni kell, nappal is, sír, nem sír, cicin is sír, miegymás… Nagyon sok igazán megszívlelendő tanácsot kaptam, amiket meg is fogadtam, s azóta is követek. Ezeket nagyon köszönöm!

No, de térjünk vissza Kingusomhoz, aki cicihiányról nyújtott be hangos reklamációt. Nincs mit tenni, rutintalan vetkőzés után két kérdőmondat csatázik: a „hol a francban van a szoptatóspárna?” és a „jól csinálom?”. Csak néztem a pici orcáját, ahogy nyeli a tejecskét és akkor eszméltem rá két vadonatúj érzés összeölelkezésére… Döbbenten tapasztaltam azt, hogy a szeretet és az aggodalom egy vadonatúj dimenziójába kerültem a kislányom által. Még csak pár órája voltunk akkor otthon, de abban a pillanatban tudtam, hogy a férjemnek nagyon nehéz lesz most velem. Nyomban tudtam azt, hogy gyakorlatilag mindent túl fogok reagálni.

Minimum három forrásból fogom lecsekkolni, hogy az apró kiütések valóban az anyatejtől keletkeztek-e rajta. Ha a kislányomnak oltás közben lefelé görbül a szája, egy pillanatra utálni fogom az egyébként nagyon kedves és szakmailag is nagyon rátermett doktor nénit, aki értelemszerűen jót akar. Ha csuklik, miért csuklik, ha vakarja a szemét, akkor miért olyan erősen? És még folytathatnám… Ki ismert magára, anyucik? A szempillantás milliomod hányada alatt képes vagyok sírni, ha valamilyen problémát beképzelek és magamnak is elhiszek. Nem tagadom, nagyon nehéz most velem egy légtérben lenni. A helyzet egyre jobb, de még messze nem ideális.

A legmeredekebb az volt, amikor rettegtem attól, hogy nem fogom tudni anyatejjel táplálni a magzatomat. Szoptatási tanácsadókkal léptem kapcsolatba, a kislányom nehezen cuppant rá a forrásra. Rengeteget kínlódtunk. Bevetettük a cumisüveget is – tudom-tudom, ez egy nagyon helytelen lépés, de amikor a picink éhsége a tét, bizony teszünk olyat, amit később megbánunk. Nyomban kicsapott a herpesz, annyira éberen aludtam, hogy gyakorlatilag semmit nem pihentem. Ki- és lemerültem. Olyannyira nem hittem el a gyermekem létezésének csodáját, hogy néha a tenyeremet is a mellkasára engedtem lassan, hogy érezzem, valóban lélegzik, tényleg dobog a szíve. Nem volt a pillanat műve elhinni, hogy tényleg ő az én csodálatosan szép, ragyogó kislányom!

Eddig azt csináltam, amit akartam, akkor, amikor akartam. A kilóim száma kevesebb volt, talán tízzel is, folyamatosan pörögtem, és alapvetően vidám volt az eddigi életem is, de valami mégis hiányzott és ez a jelenség, a hiány jelensége rendszerszintű változást generált. Édesanya lettem. Szinte nyakig merülök a felelősség, az aggodalom és a szeretet lágy, bársonyos, langyos vizében. A mindig rohanó és nyüzsgő lábaimat ma már lánc fonja át, amelynek láncszemeit a saját családom tagjai, a férjem családjának tagjai alkotnak. Kinga pedig maga a lakat, ami ezt az erős és számunkra szent köteléket örökre összezárja. Az egymásba ölelkező láncszemek kémlelgetése közben ténnyé szilárdul bennem az, hogy minden tettem és minden szavam sokkal súlyosabb, mint eddig. Anya lettem. Elértem a karriercéljaim legfelsőbb fokát. Nincs ennél fontosabb. Nem vágyom a fényűzést és nem tekintek vissza édes nosztalgiával sem a keserédes szingliéletre, sem pedig azokra a párkapcsolataimra, amelyek ilyen, vagy olyan ok miatt köddé váltak. Minden embernek feladata volt az életemben. Akadt elrettentő példa és klinikai eset is, de itt vannak ők is, az édes emlékezetű szeretők.

Szeretem ezt az állapotot. Akkor is, ha kibírhatatlan vagyok, de mentségemre váljék a sablon: „Vajon akad-e köztünk olyan anyuka, aki legalább ezerszer egy nap ne tette volna fel a kérdést: Vajon jól csinálom?”. S vajon van-e olyan anyuka köztünk, aki mindent jól csinált volna? Egyáltalán, hogy kell ezt jól csinálni? Ha lenne erre recept, akkor valószínűleg nyomasztóan egysíkú, uniformizált és egyhangú világban élnénk, nyomasztóan egysíkú és uniformizált emberekkel körülvéve.

Túlvagyunk az első hónapon. Most már tudom, hogy jól csinálom, mindent jól csinálok, kétség nem fér hozzá. Ezt kijelenteni pedig semmiképpen nem önteltségből fakad: minden tettemet és érzésemet az anyai szeretet és az anyai aggodalom írja, így az csak jó lehet... És azt is tudom, hogy Te is jól csinálod, Te is, és Te is! Mindenki, aki hallgat a belső hangra, mindenki, aki nem adja fel a vágyat, hogy napról napra jobb anya, és ezáltal jobb ember legyen.

Minden férfi is jól csinálja, aki valódi társ az életben, aki értelmet ad az „apukás szüléseknek”, nem „csúszik szét”, minden helyzetet ural, stabil támaszt nyújtva vezet át a test fájdalmán, buzdít, itat és borogat, ha kell, a lélek legnagyobb örömét pedig veled együtt éli át. Olyan apákról szól a fáma, akik nem csupán egy-egy plusz bútordarabként vesztegelnek a szülőszobában. Kedves édesapák! A felelősségük hatalmas abban, hogy a szülés valóban misztérium és csodaélmény legyen, ne pedig sokkélmény. Ne részeivé váljanak, hanem részeseivé a szülésnek, ha Önök, vagy a párjaik ragaszkodnak ahhoz, hogy a szülést közösen éljék át! Soha nem voltam hirdetője az apukás szüléseknek, ám ez bennem alapvetően megváltozott. Sokszor elütöttem egy anekdotával az ilyen témát. Úgy tudom, a nagy poéngyárostól, Woody Allentől származik az idézet. Egyszer azt mondta: „Az apás szülés olyan, mintha látnám leégni a kedvenc kocsmámat.” Jó, bevallom, a humor itt igencsak vitriolos, de mégis jópofa. Hallani sem akartam az apukás szülésről. Meggyőződésem volt, hogy ez a nő magánügye, s nem kell közönség. A párom által valami azonban mégis megváltozott bennem és picit sem bánom, hogy megosztottuk egymással a szülőszobát, hogy együtt éljük át a születés csodáját. Nemcsak akkor volt velem, amikor örömkönnyek közt vágta el Kinga köldökzsinórját, hanem akkor is, amikor eluralkodott rajtam a földöntúli fájdalom. Ha lett volna erőm meghatódni, biztosan megteszem, de most már csak utólag tud az érzés örömkönnyeket varázsolni a szemembe: egy igaz társ volt mellettem, és ezt míg élek, sokszor köszönöm majd meg neki.

Egy hónap telt el Kingánk születése óta. Tüneményes, édes kis hölgy. Komoly tekintetű, bújós… a bőrillatra ő is nagyon vágyik, és vállaltan cicifüggő. A szoptatási nehézségek is elhárultak, minden szépen kezd kitisztulni. A párom azóta is segítőm és társam, a kötelék hármunk közt pedig egyre szorosabb. Ne feledjük a tényt: nemcsak mi válunk anyákká, hanem a férfiak is apákká. A gyermek pedig e két lény egyéniségét másolja le és varázsolja a parányi lelkében esszenciává. Olyan esszenciává, amely az egész életét beárnyékolja, vagy beragyogja. Mi döntünk, ketten, anya és apa, hogy milyen mintával rukkolunk elő.

Már nem csupán „kerülgetjük egymást” a férjemmel az otthonunkban, hanem megteremtjük és megéljük a családi fészek melegét. Órákig tudjuk bámulni a lányunkat, az arckifejezései, a szemecskéinek állása, aprócska idomai, pompás bőre, parányi hajszálai – és eleve, úgy egyben, minden – lepipálnak bármilyen moziélményt.

Néha még mindig nehéz felfognom azt, hogy megtörtént velünk a csoda. Minden pillanatát imáimba foglalom.

Megosztás
Címkék