magyar7 25
A férfiasságtól az apaságig, az égszakadástól Gvadányi és Juhász Gyula Szakolcájáig
Magyar7 - 25. száma
2023. március 6., 09:44

Egy városnyi áldozat

Március 6-a fekete betűvel íródik be Szlovákia történelemkönyvébe. 2020-ben éppen ezen a napon jelentették be, megvan az első koronavírus-fertőzöttünk. Ha akkor sejtettük volna, hogy mi indul-el…? De csak az ijedelem volt nagy, a félelem az ismeretlentől. Pár nap múlva bezárt az ország. Az élet, úgy is mondhatnánk, megdermedt… Pokoli időszak következett.

Még jöhet egy újabb hullám
Illusztráció
Fotó: Archívum

Az első, tavaszi hullám sétagalopp volt, habár szedett áldozatokat, de közel sem olyan sokat, mint a második vagy a harmadik. Ami ősszel kezdődött, az a legnagyobb rémálmainkban se jöjjön elő! A kórházak megteltek súlyos állapotban lévő betegekkel, a temetők friss sírokkal. Aratott a halál! Gyermekek váltak árvává, vagy kihaltak körülöttük a nagyszülők.

Alig akadt család, ahová az átkozott vírus ne tette volna le kegyetlen névjegyét.

Történetek sorjáznak a fejemben… Egyik nap még csak köhögött, két nap múlva már pléhkorporsóban tolták a hullaházba… Műtüdőre tették a fiatal édesanyát, hogy megmentsék az életét…. Minden lélegeztetőgép foglalt, az orvosok döntik el, hogy a sok várakozó közül, kit kötnek rá, ha valamelyik felszabadul… Csak egy sürgős vakbélműtétre ment be az édesapa a kórháza, élve már nem jött ki onnan. És még sorolhatnám.

Apokaliptikus állapotok uralkodtak az ország szinte valamennyi kórházában.

Az orvosok, a nővérek és az egész személyzet minden erejét megfeszítve küzdött a betegek életéért, miközben közülük is szedett áldozatokat a vírus. Heroikus, olykor reménytelennek tűnő küzdelem volt ez.

Sokáig csak online végezhettük a munkát mi is, de cseten, e-mailekben kommunikáltunk. És rengeteget telefonoztunk. A hideg ráz, ha visszagondolok, hogy a járványhullámok csúcsán  –korlátozott létszámban – a szerkesztőségben sokszor milyen ideg- és lelkiállapotban vártuk a napi statisztikákat. Miközben rokonunk, szerettünk, jóbarátunk feküdt éppen a kórházban, olykor élet és halál között. Amikor átlépte a három számjegyűt a napi halottak száma, sokszor csak néztünk egymásra. Ugye, ez nem lehet igaz?

Legyen már vége, csökkenjenek végre azok az átkozott számok! Ez volt mindenki óhaja.

A miénk is. Szerettünk volna már valami jó hírekkel is szolgálni. Az egyik ilyen volt a vakcina megjelenése, ami rengeteg ember életét mentette meg. A másik a vírus agresszivitásának csökkenése, ahogy mutálódott. Már nem tudott akkora csapást mérni az emberi szervezetre, mint kezdetben.

De a végső mérleg így is lehangoló és elgondolkodtató. Több mint 21 ezer halálos áldozat!

Ha belegondolunk, ez nálunk egy városnyi ember. És akkor még nem számoltuk azokat, akik amiatt haltak meg, mert nem kerülhettek be a kórházba más betegségük miatt, nem diagnosztizálták őket időben, nem műtötték meg időben, nem kapták meg az adekvát kezelést. Félő, hogy az ilyen áldozatok száma hosszabb távon még több is lehet, mint a közvetlen halottaké.

A szomorú mérleghez tartoznak azok is, akik átvészelték ugyan a Covidot, de maradandó egészségkárosodásaik lettek, vagy súlyos post Covid-szindrómában szenvednek. Az ő életük már sosem lesz olyan, mint régen.

Közülük rengeteg embert leszázalékoltak, elvesztették munkájukat, nem bírják a fizikai megterhelést. Lelkileg is roncsokká váltak.

Mert valahol tragédia az is, ha egy édesanya többé már nem tud főzni családjának, mert amint megérzi az ételek szagát, elkapja a hányinger… Nem mehet vendégségbe, sehová, ahol ételek illatával találkozhat. Ezt kapta „ajándékba” a vírustól. És azt, hogy egy kezén meg tudja számolni, hányféle ételt bír megenni. Csontsoványan és sírva meséli, egy nyavalyás kakaót sem főzhet gyermekének…

Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy soha többé nem szeretnénk megélni hasonlót. Mert ebbe a járványba mindenki egy kicsit tönkrement. Akiben van az érzésnek legalább némi csírája, azt megviselte az a sok borzalom, ami a mögöttünk hagyott időszakot jellemzi.

Mindannyian elvesztettünk valakit, akit szerettünk, vagy legalábbis találkoztunk olyan emberi tragédiákkal, amelyek mélyen megráztak bennünket.

Ha volt valami jó is a járványban, talán a kezdeti nagy összefogás, szolidaritás, a segítségnyújtásra való hajlam. Kár, hogy ez később alábbhagyott. Talán belefáradtunk…

Március 6-án lélekben gyújtsunk egy gyertyát minden áldozatért. Ha elképzelem, hogy minden egyesért égetnénk, hatalmas nagy lenne a fényesség. S ahol fény van, ott remény is. Mentsen meg minket a Gondviselés a hasonló szörnyűségektől!

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.