Egy szál gyertya
Mennyi? Kérdezi az előttem fizető idős házaspár nőtagja a boltost. Merthogy nem akar hinni a fülének és a szemének. Csak pár tucat mécsesbetétet vásároltak, semmi mást. Az összeg, amit most fizetniük kell, fejbekólintó. Jön a másik boltos, újra átszámolják. Minden stimmel. Ez kérem, ennyi, több mint 33 euró! Sóhajtva fizetnek. Otthon bizonyára még téma lesz a drágaság…
Én meg belegondolok, hogy ez még csak a kezdet. Mert mindenszentekre illendő krizantémot, ikebanát is venni szeretteink sírjára. Újabb tízesek, húszasok… Bizony az idős emberek egy része annyira túlzásba viszi a költekezést, vagy elveszti józan ítélőképességét a mindenszenteki nagybevásárláskor, hogy utána egész hónapban nyomorog, nem tud kijönni a maradék pénzéből.
Az a baj, hogy az elmúlt években nálunk is nagyon elharapózott a temetői pompa. Már maga a szókapcsolat is, ha meghallja az ember, visszatetszést kelt. Merthogy valójában nemigen illik a sírkertbe a túldíszítettség. Kinek akarjuk megmutatni, hogy nekünk telik rá?
Halottainknak édes mindegy, hogy drága virág vagy a puszta föld fedi-e sírjukat. Őket, jó esetben, a szívünkben őrizzük, nem a temetőkben.
Mindenszentek felé nem árt, ha egy kicsit kijózanodunk, és alaposan átgondoljuk, mire költünk. Mondjuk, az ikebanák és mécsesek árai már önmagukban is kijózanító hatást gyakorolnak ránk. A virágosok, az üzletek is tudják persze, hogy soha vissza nem térő alkalom ez. Nagy biznisz, hiszen ha máskor nem is, ilyenkor azért mindenki vesz valamit a sírokra. Különféle pénztárcákhoz készítenek kreációkat. Az igazán szép, élő zöldes sírdíszek azonban jóval drágábbak, mint az ócskább műanyagok. De mennyivel szebbek is!
Nálunk idén is összeült a kis családi kupaktanács, engem bízva meg azzal, hogy rendeljem meg a legközelebbi családtagokra azokat a természetes dolgokból készült ikebanákat, amelyek reményeink szerint egészen tavaszig díszíthetik a sírokat. Mindegyikre csak egyet. A pénzt többen dobjuk rájuk össze. Ezenkívül van még pár cserép házilag nevelt krizantém, ezekből is jut szeretteink sírjára. Lehet, hogy nem olyan gyönyörűek, mint a boltiak, de törődéssel neveltük és nem kerülnek pénzbe. Ami kemény diónak ígérkezik, az a mécsesdolog. Ha csak betétet veszünk, abból is kell bizony fejenként tucatszámra. Mert, ha máskor nem is, ilyenkor illik egyet-egyet meggyújtani a régi barátok, kedves ismerősök sírján is.
Meg aztán igyekszünk környezettudatosak is lenni. Ezért természetes sírdíszeket veszünk és csak mécsesbetétet. Az üveg mécsestartókat nem dobjuk a szemétbe, hanem otthon szépen kimossuk, és azokba kerülnek a betétek. Csak ritkán veszünk egy-egy újat belőlük.
Nem kell a sírokra virág- és gyertyaözön. Egy kis tobozkoszorú és egy szál gyertya is meghitté tudja varázsolni azokat. Mert mindenszentek és halottak napja nem a pompáé, hanem az emlékezésé. S nemcsak a temetőkben. Akár odahaza is, pislákoló gyertyafény mellett.
Mert nem halnak meg, akik a szívünkben élnek. Nem kifelé, a világnak mutatva illik most ünnepelni. Sokkal inkább befelé.
És nem kell okvetlenül szomorkodni, hanem a derűs pillanatok felidézésével is emlékezhetünk azokra, akik már elmentek…
