Egy ötvenhatos megvilágosodás története
Albert Camus az 1956-os magyar forradalmat követően azt írta a magyar néphez intézett soraiban, hogy „Csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.“
Mi pedig elég sokáig tévhitben éltünk, egy soha nem látott proletárforradalom ellen kitört ellenforradalomnak véltük az eseményt. Az Aurora szelleme elhomályosított mindent és majdnem mindenkit. Pedig állítólag, de ez egyáltalán nem biztos, az egykori nagy októberi szocialista forradalmat azért rakták át a szovjetek november 7-re, mert tartottak október másik nagy forradalmának, a magyarnak a konkurenciájától.
Eszméléseim, hogy nem fenékig tejföl a szocialista rendszer, a budapesti egyetemista éveimre esnek.
Csehszlovák ösztöndíjasként élveztük a nagykövetség „gondoskodását”, amelyek gyakran megfigyelésekben és faggatásokban öltöttek konkrét formát. Odáig nem fajultak, mint a kollégiumban egy NDK-s diáklány esetében, akiért egy reggelen megjelent a kollégiumban a Stasi (NDK Állambiztonsági Minisztériuma), adott neki 20 percet az összecsomagolásra, kivitte egy elsötétített ablakú követségi személygépkocsin a Nyugatiba, és felrakta a Berlinbe induló Balt-Orientre.
Személyemet érintő „megkülönböztetett” bánásmódban két alkalommal részesültem ottlétem során.
Volt még egy, de azt nem biztos, hogy a követség nyakába kell varrni. Időrendben az első egy a Charta 77-tel szolidaritást vállaló bölcsészkari kezdeményezés kapcsán volt. Egy hétvégi éjszaka folyamán ellepték az egyetem előadótermeinek és folyosóinak falait a megmozdulással rokonszenvező feliratok. Behívattak a nagykövetségre, hogy mit csináltam azon a hétvégén, és ki tudja ezt nekem igazolni. Az útlevelemben ott voltak a pecsétek nyomai, hogy a tett elkövetésekor otthon voltam Érsekújvárban.
Bár 1989-et követően kifizetődő lett volna azzal kérkednem, hogy meghurcoltak, de akkor lehet, hogy nincs bölcsészdiplomám…
A másik esetre szórakozás közben került sor. Egy szintén csehszlovákiai magyar ösztöndíjas lánnyal ültünk egy budapesti diszkó asztalánál, amikor mellénk telepedett egy csehül beszélő férfiimitátor-provokátor.
Mondta, teljesen ránk van írva, hogy mi csehszlovákok vagyunk, hiába beszélünk egymással magyarul. Azt kérte, meséljünk neki, mennyivel szabadabb, lazább a légkör a kádári szociban, mint a husákiban. Ugye eszünk ágában sincs hazamenni a tanulmányaink befejezése után, mi már magyarországiak leszünk, hiába vagyunk csehszlovákok – kérdezte.
Elég gyorsan távoztunk a szórakozóhelyről, hátra-hátra tekintgetve közben, követ-e az új ismerősünk.
A harmadik eset már a kollégiumban történt. A könyvespolcomon ott lapult már egy ideje Janics Kálmán Hontalanság éveinek eredeti, müncheni kiadása (másmilyen még nem volt akkor), ami abban az időben még igencsak veszélyes olvasmánynak bizonyult. Aztán hirtelen eltűnt a polcomról! Sokáig nem is tért vissza, aztán hónapok múlva egyszer csak újra ott volt, kissé meggyötörve. Máig rejtély, merre vándorolt az a könyv!
A demokratikusnak hitt parlamenti választások is elbizonytalanítottak. Ezzel kapcsolatban is vannak budapesti nagykövetségi élményeim.
Az első alkalommal a kamerák össztüzében vonultam be a kijelölt szavazóhelyiségbe, a csehszlovák televízió meg akarta örökíteni, hogy milyen fegyelmezetten szavaznak a követségen a csehszlovák diákok már a választások előtti napon, ugyanis az urnák tartalmát vissza kellett küldeni az országba, hogy azonnal ki lehessen mutatni a 99,9 százalékos állandó részvételi arányt.
Engem a kamerák fénye annyira elvakított, hogy a kézbe kapott borítékokkal együtt átrohantam a termen, elkerülve a szavazófülkéket. De nem jutottam messzire, karon fogtak a másik ajtónál, és visszavezettek az egyik fülkékhez, hogy élni tudjak szavazati jogommal. Gyorsan megtettem, ki se nyitottam az ismeretlen tartalmú borítékot, úgy ahogy volt, bedobtam az urnába, nehogy egy korai fülkeforradalomnak tűnjön, és menekültem a nyilatkozatot kérő mikrofon elől is. A másik választásom sem volt zavartalan.
Akkor már az államvizsgára készülődtünk lázas tempóban a kollégiumban, és urambocsá meg is feledkeztem róla.
De nem úgy a nagykövetségen! Este váratlanul megjelentek a kollégium 420-as szobájában egy mozgóurnával, kijöttek mint egy mozgássérülthöz, és rosszalló tekintettel leszavaztattak. Szobatársam, barátom azóta is gyakran eszembe juttatja, hogy én már akkor is bénán fociztam, hiszen mozgóurnáztattak. Ez volt az én két választásom Magyarországon csehszlovák állampolgárként, amihez jóval később jött még kettő már magyar állampolgárként (is), de az már egy egész más történet…
Ezek a jelzésértékű történések igazából akkor világosodtak meg számomra, amikor Pozsgai Imre kimondta 1989-ben, hogy az ellenforradalom valójában népfelkelés volt! Megremegett a föld a kommunisták alatt, szinte ugyanúgy, mint október 23-án, hatvanhárom évvel ezelőtt…
