Egy kis nemzetállam vereséget szenvedett, de értük dobbant a szív
Nem a horvátok nyerték meg a labdarúgó-világbajnokságot, pedig megérdemelték volna. Egyáltalán nem azért, mert jobban játszottak, mint a franciák. Csak rokonszenvesebbek voltak, legalábbis nekünk. Szurkoltunk nekik azért is, mert összeköt minket a közös múlt, és a franciáknak azért nem, mert az érzelmi szálakon kívül nekik (is) köszönhetően más egyéb már nem köt össze a horvátokkal…
Nekik szurkoltunk, mert egyszínű kisnemzetük esélytelenebb volt a döntőben, mint a sokszínű francia nagynemzet. És mert a kamerákon át is jól láthatóan ott lobogott szívükben a hazaszeretet. Már a himnuszok éneklésénél benne volt minden a tekintetekben: horvátokéban az elszántság, a horvátság, a nemzetért és hazáért való önfeláldozás, a francia szemekből hiányzott ez a tűz. Csak a magabiztosság és profizmus sugárzott, hadd lássa a világ előre, hogy ők a legjobbak. Ha lett volna egy olyan szurkolói Európa-térkép, hogy ki kinek drukkol, ezen a horvát piros-fehér színek beborították volna az öreg földrész nagy részét. És ez bíztató más szférában is!
Mégis a franciák győztek. Labdarúgásban. Viszont más tekintetben Európa kisebb országai állnak nyerésre, mert őrizni merik határaikat és szembe mernek szállni az emberkereskedelembe átcsapó migránsáradattal, az irányított újkori népvándorlással, Európa felbomlasztásával. A nemzeti gondolkodásnak, a nemzetféltésnek köszönhetően áll győzelemre. Ez a fajta gondolkodás most reneszánszát éli Európa számos országában, a franciák Európáról alkotott elképzelésébe egyelőre még nem jutott ennek meghatározó szerep, legalábbis az uralkodó politikai irányvonalban hiánycikk. Valahol érthető is, mert az ország mára már annyira kevert lett, hogy nagyrészt a bevándorlók szabják meg a politikai irányvonalat, a hatalomnak ezzel kell azonosulnia.
A franciák szinte már feladták franciaságukat. Veszni hagyják azokat az értékeket, amelyekre egykoron joggal lehettek büszkék: dicső történelmi múltukra, a kultúrában, művészetekben betöltött meghatározó szerepükre, azokra az eszmékre, amelyekért Ady Endre, József Attila és Kassák Lajos is rajongott. „Párizst látni és meghalni”– mondta Ilja Ehrenburg, a kijevi bevándorló.
Most pedig az egykoron erős nemzetállam felhígulva és önmagát feladva fokozatosan nemzetállam-ellenessé vált. Ott tart, hogy legnagyobb nemzeti ünnepét, az 1789-es nagy francia forradalom kezdetét, a Bastille bevételének napját vagy nem ünneplik meg, vagy csak félve és hatalmas rendőri óvintézkedések mellett emlékeznek, attól tartva, hogy megismétlődik a két évvel ezelőtti nizzai véres terrortámadás, amikor egy tunéziai származású iszlamista merénylő teherautóval hajtott az ünneplő tömegbe, 86 embert megölve. A francia Riviéra leghíresebb városában a megemlékezés miatt a hagyományos tűzijáték is elmaradt.
A francia nemzeti büszkeség legendája tehát már a múlté. A legenda viszont továbbél, és Közép-Európa országaiból megállíthatatlanul terjed. A horvát labdarúgók szenzációs világbajnoki szereplése ezt csak erősíti: ha egy kis ország a sportban képes szembeszállni és diadalmaskodni a nagyhatalmakon, például az elődöntőben Anglián, akkor képes lehet mindenre: megvédeni önmagát, nemzeti határait, megmondani, kikkel kíván egy országban élni. Még akkor is, ha ez nem kedvez bizonyos nagyhatalmi, erőpolitikai elképzeléseknek.
