Egy kalitka biztonsága
Amikor azt látni, hogy a hatalom a szabadságot keretek közé zárva szeretné újra definiálni a „szükséges” biztonság alapjait, rendszerint jó résen lenni. A hatalom héjái ugyanis alapvető motivációikat tekintve hasonló madarak, mint a szürke verebek, egyaránt maguk felé hajlik a szárnyuk, s bármennyire hangosan is vijjognak a közös jóról, rendszerint csak a saját javukat keresik.
A szabadságnak számos definíciója lehet, ám korlátai soha. A szabadság ugyanis abszolút és individuális egyidejűleg, nem az, amit valaki meghatároz, hanem amit a világát alkotó egyén akar. A korlátok közé szorított szabadság önmagát a fogalom jelentését kérdőjelezi meg, és ezzel a hívők szempontjából Isten akaratát, a többiek számára pedig az élet kvintesszenciáját.
Amikor néhány éve a médiában és a „közbeszédben” (értsd: próbáljuk meg mennyire átvihető) teret kaptak az úgynevezett közösségi média elérhetőségének a felhasználók kor alapján történő korlátozásának „ötletei”, akadtak, akik sejtették, hogy nem egy kirívó, jövőtlen felvetésről van szó.
Az „ötletelést” konkrét lépések követték, először Ausztráliában, majd másutt is, olyannyira, hogy mára a „fejlett Nyugat” számos országában is törvényi korlátozások vannak arra vonatkozóan, hogy hány éves kortól szabad-lehet elérhetővé tenni az egyes közösségi média platformokat.
A sorba – nem igazán meglepő módon – a „megoldások” és regulációk önjelölt globális zászlóvivője, az EU is beállt, „ajánlásai és irányelvei” formájában.
Ennek egyik következménye, hogy egy ilyen irányú javaslattal az aktuális – „függetlenségét” fennen hangoztató, ám sarokponti kérdésekben rendszerint csendben meghátráló - szlovák kormány is előállt, a szabályozás elfogadását az idei évre előirányozva. Hogyan másképp is definiálva a leendő korlátozást, mint egy a kiskorúak „védelmét” célzó jogszabályt, amely korkorlátot vezetne be az adott platformok eléréséhez.
A téma „választópozitív” így aligha férhet kétség ahhoz, hogy a törvényt különösebb társadalmi (és a Brüsszel narratíváit kérdés nélkül támogató ellenzék) tiltakozása nélkül sikerül majd jóváhagyni.
Hiszen a közösségi média jelenlétének és túlzott használatának az egyénekre, fokozottan a fiatalokra ám összességében a társadalom egészére gyakorolt beláthatatlan következményeit és (jelentős) részben negatív hatásait sokan (tegyük hozzá jogosan) valósnak érezhetik, valószínűleg fokozott mértékben a kis és fiatalkorú gyerekek szülei. Efelől tehát különösebb vita nincs is, annál inkább lehetne a módszerről, annak feltételezhető hozadékairól, és legfőbbképpen annak valós indítékairól és céljairól.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy legalábbis Európában és legalábbis a huszadik század második felétől a stratégiai gondolkodás és tervezés szükségszerű gyakorlata az elvben a társadalmat képviselő állam szférájából a magánszférába tolódott át, annak minden következményével együtt.
Ennek természetes velejárója, hogy a 21. századi állam már legjobb esetben is nem igazán tervez, hanem csak reagál (a rosszabb valóságközeli lehetőségeket most inkább hagyjuk). Az adott témában egy ad hoc állami reakció hatékonysága tehát adott. Aprópénzre fordítva: egy ötvenes-hatvanas éveit taposó brüsszeli bürokrata gárda a digitális világban szocializálódott tizenévesekre alkalmazni akart regulációs elképzelései kábé annyira lehetnek hatékonyak, mint amikor az ő szüleik azokkal a szavakkal engedték el őket egy nyolcvanas évek végi házibulira, hogy: ne rúgjanak be nagyon és válogassák meg, hogy kivel bújnak ágyba.
Minden kaján mosoly mellett azonban a helyzet és Brüsszel valós indítékai ennél sokkal vészjóslóbbak lehetnek.
Csak egy kérdés a sok közül. Mennyire tűnik hitelesnek és életszerűnek annak a bürokráciának a gyerekek – a közösségi médiában tapasztalható veszélyekkel szembeni – és mentális jóléte iránti aggódása, amely például az általa terjeszteni kívánt, LMBTQ és más woke ideológiák terjesztésére éppen ezeket a platformokat használja a legnagyobb mértékben, miközben euró tízmilliárdokat költ az európai adófizetők pénzéből a fősodortól eltérő vélemények cenzúrázására, arra, hogy a göbbelsi vagy a szovjet és nem kevésbé a hollywoodi propagandát megszégyenítő módon megmutassa mi a „helyes” vélemény?
Végül, még egy tégla az ominózus falba. Az EU-ban és globálisan is rohamléptekkel zajlik a digitális identitás megteremtésének terve. Egyebek mellett a digitális személyazonossági okmányok és az azokhoz kötődő más azonosítási lehetőségek keretének megvalósítása.
Valóban nehéz elképzelni egy olyan lehetőséget, hogy a közösségi média korhatárossá tétele éppen az internetes felhasználók korbéli és más azonosításáról is szólhat, teljesen lekövethetővé téve minden a világhálón végzett tevékenységet?
Félni nem jó, aggódni azonban sokszor jogos. A szabadság ugyanis adott, de megtartása nem magától adódó. Mivel a kalitkájából kinézve a madár biztonságban érezheti magát, de az igazi szabadság odaát van.
