Egy érdekházasság buktatói
Egyre szembeötlőbb, hogy Amerika és Európa partnersége nem szerelem. Érdekházasság, ahol, ha veszélybe kerül a jólét, már csak fogcsikorgatva megy az együttlét. Az igazság az, hogy az erőltetett „közös gyökerek, közös értékek” mantra ellenére soha nem volt szó szerelemről. Ennek a kapcsolatnak az igazi motivációi mindig is valahol az „Erősebb kutya...” és a „Fizess, kapsz...” diagrammon voltak értelmezhetőek.
A mindig is jelen lévő érdekellentétek az utóbbi egy-két évben váltak a hétköznapi szemlélő számára is egyértelművé, az utóbbi időben pedig mindenki számára karakteresen láthatóvá. Az újra többpólusúvá vált világrendben saját helyét keresgélő Európai Unióban a britek nem éppen angolos távozásának biztossá válása után vált kimondhatóvá a saját, közös haderő megteremtésének igénye, majd – Washington közel-keleti ténykedése mentén – az amerikai érdekeknek nem (mindenben) alárendelt külpolitika gyakorlása is. Mindez persze erőteljes gazdasági érdekek nélkül kimerülne Merkel asszony néhány „Megcsináljuk! Ó, vagy mégsem!”-jellegű kijelentésében, és a nagy tettekről álmodó, de közben a papucsból alig kilátszó Macron néhány lázálmában arról, hogy liliputi politikusként hogyan teszi megint naggyá egyre kevésbé francia országát.
Gazdasági érdekek már pediglen vannak, s ezek zászlóvivői bizony olyan érdekérvényesítésre képesek, mint amilyet mostanság csak Európa (és Ázsia) illiberálisnak mondott országainak államférfijaitól láthatunk. A Washington által Oroszország ellen bevezetett, Európára is rákényszerített – leginkább az öreg kontinens országainak komoly gazdasági károkat okozó – szankciók ügyét a stratégiai partnerség nevében még csak-csak lenyelte valahogy a gazdasági ügyek karmesteri pálcáját kezében tartó Berlin. Az Európai Bizottság által (a kelet-európai érdekeket ismét figyelmen kívül hagyva) megtorpedózott Déli Áramlat sem fájt igazán Európa nyugati részén. Trump importvámjainak fenyegetése és az Iránnal szemben felújítandó, sok (nyugat-) európai céget fájdalmasan érintő szankció azonban már ott is kiverte a biztosítékot, ahol egyébként mostanság csak akkor szokás tüzet kiáltani, amikor már leégett a ház.
Az igazi töréspont azonban a német–orosz érdek mentén kivitelezendő Északi Áramlat 2-es lehet. Ez ellen Ukrajna, Szlovákia és Lengyelország – saját vezetékei jelentőségének csökkenése miatt, több más ország pedig a mellékvágányra tolt Déli áramlatban való érdekeltsége miatt – tiltakozik. Azonban ezúttal sem az ő hangjuk az, ami a legtöbbet nyom a latban, hanem Washingtoné, amely bármi (de lehetőleg minél drágább) áron rá akarja Európára sózni cseppfolyósított földgázát, s ennek érdekében a napokban már egyenesen újabb szankciókat lebegtetve fenyegette meg az Északi Áramlatban résztvevőket. A döntő szó még nem hangzott el, de legyen az bármi, igazodási pont lesz, „ott” arról szól majd, hogy lesz-e berlini teadélután, „itt” pedig arról, hogy meddig tartható az egyenlők és egyenlőbbek gyakorlata.
