2018. október 12., 12:26

Egódiadal vs. Barátság

„Úúútállllak!”– legszívesebben az orra alá dörgöltem volna, amikor hónapok múltán felhívott. „Baj van, ha tudsz, segíts!” – bekapcsolnak ilyenkor a „barátságreceptorok“ – nincs kérdés, csak válasz van: „Ott vagyok, na jó, nem most, hanem tíz perc múlva, de épp ott, ahol Te most vagy.” S csak ezután jön a kérdés: „Te amúgy most hol vagy?” Éveken át ezt a kérdést nem tettem fel soha, mindig tudtam, hol van. Egyszercsak eltűnt. Pontosabban, azóta nem tettem fel ezt a kérdést, s sok más kérdést sem, amióta dacos közönnyel, nyilván, előzményektől terhelten megállapítottam azt, hogy megbántott, és bizony – mint utólagosan kiderült – én is őt. Nesze, ezzel kezdj valamit, te elmét borító és uraló egó...

barátság

Valljuk be: akkor, amikor egy szépreményű barátság megtörik, vagy megfakul, mindenki a saját nyűgével és sérelmeivel van elfoglalva, nyakig takarózunk a privát kínjainkkal, s azt soroljuk csupán, hogy nekünk miért, miben és hogyan „ártott”. Ártott. Ronda szó ez…

Egyszerűen beletemetkezünk a sérelmeinkbe, s az ő gondjait csak akkor tudjuk listázni, ha először a sajátjainkat vesszük sorra – nyilván a „saját nyűg” kategóriájára sokkal több időt és energiát pazarolunk. Nem értjük meg őt, mert nem is akarjuk megérteni. Árad az egó az agytekervényeink végtelen rendszerének minden zugából. A leginkább rejtettekből. A magunk alkotta mocsárban szívesen dagonyázunk, egészen otthonosan érezzük magunk benne. Kicsit, vagy nagyon duzzogunk, hetek és hónapok telnek el.

Majd jön egy jelzés tőle: „szarul vagyok”. Ez az üzenet pedig nem hívja belőlünk elő a dacot, vagy a sérelmeket. Kocsiba pattanunk és megyünk, ha kell, a világ végére is, hiszen a barátunk „szarul van“. Orvoshoz megyünk vele, intézkedünk, nevettetjük, amikor kell, s sírunk, amikor sírni muszáj.

A barátság már csak ilyen. Nem várja el az elvárhatatlant, sőt, nem vár el igazából semmit. Csak van. Akkor is van, ha megtűzdeli azt a dac és a sérelem. Úgy szentséges, ahogy van. Egy testvéri viszony, mely az őszinteség alapjaira építkezik, nem szór szitkot, hanem áld. Akkor is áld, ha az emberi gyarlóság tompít rajta. A barátság van, volt és lesz, mert a barátság így igaz. Ha volt és most nincs és majd nem is lesz – az valami más, nem barátság.

A barátok mindenen átlendülnek. Mindenen. De csak akkor, ha kérlelhetetlenül, szigorúan és kegyetlenül önazonosak a „testvérek” – pontosan tudják azt a barátság kellemes simogatásával érintettek, hogy miben erősek és miben harmatgyengék. Szembe mernek és szembe akarnak nézni önmagukkal, a világgal és egymással is.

A barátság igaz és örök.

Megosztás
Címkék