Duray Miklós - Milliók közt az egyetlenegy
Ezt a nevet jól jegyezzétek meg! Duray Miklós. Neki köszönhetitek, hogy magyar iskolába járhattok… Gimnáziumi osztályfőnököm és egyben magyar-történelem-tanárom szájából hangzott el ez a mondat valamikor a nyolcvanas évek közepén. Egy kamasz lány akkoriban még nem sokat értett a politikához, hanem szövögette szépen a terveit a továbbtanulásról meg persze a fehér lovon érkező királyfiról. Annyit konstatált csak magában, nagy és tiszteletre méltó emberről lehet szó. Jó érzés volt tudni, hogy valaki kiáll értünk….
Az évek elsuhantak. Pozsonyba kerülve aztán a Duray név gyakran elhangzott diákberkekben is. Jó pár történetet hallottam én is róla, hogy mentek át szemlesütve az utca másik oldalára egykori jóbarátok, hogy nem fogadták köszönését azok, akik régebben még tán bajtársai is voltak. Féltek vele egy légtérbe kerülni sokan, mert megfigyelték, titkosék árgus szemmel lesték minden lépését. Később azt is megtudtam, azért nem mindenki fordult el tőle. Szerencsére.
Még kezdő újságírónak számítottam, amikor egy alkalommal valamilyen politikai témában engem küldtek, hogy készítsek egy kis beszélgetést Duray Miklóssal, aki akkor már egy szabad ország szabad és igencsak aktív politikusaként volt ismert.
Az a nagy ember! Akit ebben a kis országban mindenki ismert, a szlovákok nem szeretik… Akinek sziklaszilárd elvei vannak, karakán és nem enged a negyvennyolcból. Ez cikázott át az agyamon. Őszintén bevallom, kicsit megijedtem. Nekem ő már akkor is tiszteletparancsoló személyiségnek tűnt, nem is beszélve arról, hogy a politika sosem volt igazán a szívem csücske. De menni kellett.
Egy újságírónak mindig áldás, főnyeremény, ha az interjúalany jól beszél, s nem csupán igennel és nemmel válaszol a kérdésekre. Ha nem fogóval kell belőle kihúzni minden egyes szót. Az is kellemetlen, ha a megkérdezett szertelen, csapong ide-oda és sokat beszél, mert abból meg a lényeget nehéz kihámozni. Nagyon pici lélekkel várakoztam, talán az Együttélés titkárságán, már pontosan nem emlékszem, hogy a felvidéki magyar politikai elit vezérével találkozzam. Miközben egy két ismerős elsuhant mellettem, váltottunk pár szót, de úgy tűnt, mindenki teli volt munkával… Aztán bebocsátást nyertem hozzá.
Ragyogó elme, kristálytiszta gondolatok, választékos kifejezésmód.
És akkor még csak a legfontosabbakat mondtam, ami eszembe jutott, miután bekapcsoltam a diktafont, hogy felvegyem a nagy ember szavait. A kérdésekre pont annyit válaszolt, lényegre törően, amire a lapnak meg nekem szükségem volt. Semmi mellébeszélés, nagy kitérők és nagy kanyarok mellőzve. Talán sejthette, velem itt komolyabb, elemző diskurzusba nem tud belemenni, vagy egyszerűen csak szabott volt az ideje. Még az se kizárt, pontosan tudta, mit és mennyit kell nyilatkoznia a sajtónak. A lényeg, hogy az interjú megszületett. Otthon aztán, mikor a letisztázásába kezdtem, örömmel konstatáltam, könnyű dolgom lesz, minden szavát, úgy ahogy volt, le lehetett írni. Már csak az írásjeleket, a vesszőket, a pontokat kellett kirakni. Hamar kész lettem a teljesen tökéletes cikkel. Duray megírta helyettem…
Innentől fogva még jobban felnéztem rá, és ha kérdezték, kinek tartom, olyasmiket mondtam, a leghitelesebb politikusunk, aki nem váltogatta köpönyegét. Ugyanaz maradt. Állhatatos, kitartó. Idővel mérce lett, igazi etalon, követendő példa… Politikusok jöttek-mentek, de ő mindig ugyanaz maradt.
Elveihez hű. Ezért volt hiteles számomra és nagyon sok ember számára.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, mindig kicsit távolságtartónak tűnt, nemigen állt szóba bárkivel csak úgy. Sokszor találkoztunk az évek során, eleinte csak köszönt, de idővel egyre többször szóba is elegyedtünk. Akkor már úgy éreztem, nem is annyira kemény, vaskalapos, s nem esik nehezére, ha nem csak kimondottan politikai dolgokról kell beszélnie. Olykor mosoly is átsuhant az arcán.
Pár éve egy ünnepi asztalnál ért a legnagyobb pozitív meglepetés. Mellettem ült és már csak az illem is úgy kívánta, hogy a fogások közt és után diskuráljunk. Ez volt életem leghosszabb beszélgetése vele.
Kötetlen, oldott, jó hangulatú. Picit politizáltunk, megosztott velem sok élettapasztalatot, bölcs tanácsokkal is ellátott és hát a szokásos sziporkázó gondolatok sem maradtak el. Talán még viccelődött is… Sok minden szóba került a hogyan tovább felvidéki politizálástól kezdve egészen a gyümölcsfák gondozásáig. Akkor és ott kedveltem meg igazán, ott jöttem rá, nemcsak tiszteletre méltó, nagy tudású ember, hanem szerethető is. Így őrzöm meg az emlékezetemben is, magamban megköszönve neki mindazt, amit értünk, magyar közösségünkért tett. Mert ő valóban milliók közt volt az egyetlenegy.
