Dunaszerdahely, Somorja és Bugár „macskái”
Legnagyobb felvidéki kutyabarátunk, Bugár Béla igencsak lenézi a macskákat. Talán mert nem úgy nyávognak, ahogyan ő szeretné, a kegyeiket ki kell érdemelni, és nem lehet őket úgy idomítani, mint a törleszkedő ebecskéjét. Lelke rajta! És: Isten éltesse és tartsa meg sokáig a somorjai és dunaszerdahelyi magyarokat, Somorját és Dunaszerdahelyt magyar bástyának a Csallóközben!
Mert már itt tartunk, hogy nyomul a többségi államnemzet erre a nemrég még színmagyar területre, erőteljesebben, mint közel száz éve a Szlovák Liga és a morva telepesek, és már meg sem próbálja álcázni szándékát, hogy végképp eltöröljön minket ezeréves szülőföldünkön.
Mára fő kérdés lett tömbmagyar területeinken is, hogy csak a pénzt nézzük/látjuk-e, vagy azért még működnek s képesek vészjelzésre kapcsolni önfenntartó, önmegtartó ösztöneink. A magyar megmaradás érdekében. Egy Bugárnak, aki a felvidéki magyarok hátán kapaszkodott fel a szlovák politika ormaira, a magyar (megmaradás) már nem fontos. Szlovák fejjel gondolkodik, szlovák érdeket képvisel ott is, ahol nem kellene, ha önös személyes érdekei úgy kívánják. Összetörne hát minden tükröt, mely nem olyan képet mutat, amilyet látni szeretne.
Most, a helyi önkormányzati választások somorjai és dunaszerdahelyi eredményei láttán csak korábbi – „toleráns”! – önmagát képes idézni, hogy ha a macskára MKP-s logót ragasztanak, ezek a magyarok azt is megválasztják. Igen, mert ezek – magyarok, s szeretnék magyarnak megtartani a helyet is, ahol élnek. (Azok legalábbis, akik elmentek szavazni, s úgy döntöttek, hogy most sem jött el a lehídalás ideje.) Hogy otthon lehessenek benne, megélhessék identitásukat. Magyar identitásukat (Dunaszerdahelyen, a MOL Arénán kívül is).
Száz év alatt sokfajta kísérletet élt meg nemzetrészünk, alaposan megfogyatkoztunk, de nem lettünk újarcú magyarok (új-magyarok?) az első republikában, sem internacionalista kozmopolita semmilyenek a kommunista érában, a többségünk az elmúlt harminc évben sem vedlett át „szlovmagyarrá”, s remélem, multikulturális senkikké sem válunk Európa-házunk hátsó udvarában. Egy szlovák köztársasági elnöki tisztségre ácsingózó politikusnak illene tudnia: nem pocskondiázom azokat a tökrészeg Ján Slota stílusában, akiknek a voksát kérem… Nagyképűség, felfuvalkodottság és kioktatás helyett legnagyobb felvidéki kutyabarátunknak el kellene tűnődnie azon, miért Homonnán és Bártfán volt sikeres a politikája, amelyből az őt elindító tájon és lakhelyén, Somorján nem kértek az emberek. Párhuzamosan feltehetné magának az örök kérdést is: ki vagyok én, honnan hová jutottam? Túl a hatvanon megpróbálhatná előkeresni magából az embert, mert a visszaszámlálás órája egyre hangosabban ketyeg, s azt derű, felebaráti szeretet és egy kis bölcsesség nélkül meghallani igen nehéz. Ahogy az örökkévalóság iránti felelősség szavát is, ami valami egészen más dolog, mint a várhegyi atombunker (parlament) tagjainak és a koalíciós társaknak való megfelelés kényszere vagy a kutyasimogatás.
