Drágaság a köbön!
Mostanában gyakran előfordul, hogy az ember azt hiszi a boltban, rosszul lát. Sőt mi több, még az eladót is megkérdezi, hogy az a virsli, valóban annyiért van-e, mint amit az alatta fityegő árcédula mutat. Merthogy pár hete még 1 euró alatt volt az ára, most meg mintha közelítené a másfelet… És nem teszi a kosarába kedvenc vajas margarinját sem. Még mit nem, hisz ez kész rablás! 2,50-et kérni érte? Inkább azt fürkészi, hol vannak az akciós termékek.
A kasszánál kis híján dob egy hátast, amikor a pénztáros bezengi, hogy mennyibe kerül a hétvégi bevásárlása.
Otthon tüzetesen átnézi a blokkot és sorra fedezi fel, hogy 10-20 centekkel ugrott meg az utóbbi pár hét alatt a legtöbb termék ára, amit rendszeresen vásárol. Van, ami persze ennél jóval többel is.
És máris eszébe jutnak gyermek- és ifjúkora hétvégi nagybevásárlásai. Csak a helyi boltig kellett menni, két cekkerrel felszerelkezve. A pénztárcában 100-150 korona lapult. Ebből általában jól tele lehetett pakolni a táskákat. Olcsó és milyen finom volt akkor a friss parizer! Még aznap meg kellett enni, mert nagyon gyorsan megromlott, megzöldült. Nem volt benne tartósítószer, mint a mostani ízetlenekben.
És azok a nápolyik és kiscsokik, amit a bevásárlás csúcsaként mindig vett magának meg testvéreinek! Növényi zsiradék helyet még valódi kakaóvajat tartalmaztak, grillázst, ánizst és még sorolhatnám. Ma is létezik még belőlük jó néhány, csak az ízük már messziről sem közelíti meg a régiét. Olcsóbbra cserélték bennük az alapanyagokat, ami a minőség rovására ment.
Nagy csalódás, ha az ember beleharap egy indián kekszbe és nem azt kapja, amire ízlelőbimbói emlékeznek. Rég volt, szép volt!
Ma a legtöbben pénteken vagy szombaton autóba vágják magukat, irány a szuper- vagy hipermarket, ahol hatalmas bevásárlókosarakat pakolnak tele. Nem ritkán 100-150 euróért. Mi tagadás, fene nagy lett a jólét a rendszerváltás óta. A választékot pedig össze sem lehet hasonlítani az egykorival. A minőség persze sokat romlott, silányult. De ez nem számít, fő hogy tele legyen pakolva a hűtő és a mélyhűtő is, felpolcolva álljon az üdítő a spájzban…
Óbégatunk, hogy micsoda drágaság van, de azért arra még sem vetemedünk, hogy legalább a zöldséget és a gyümölcsöt meg a húst és a tojást otthon „termeljük ki”.
Régen csak a városi ember járt rendszeresen a henteshez, vett húst, manapság pedig már a falusi is. Üresek a disznóólak, kapirgáló tyúkból is egyre kevesebb van… A kertet már csak az öregek művelik, mondván, azt nem szabad parlagon hagyni.
Sokaknak büdös lett a munka, kifogás persze van ezer. Nagyon elfoglaltak vagyunk, kevés az időnk, meg lehet venni a boltban… Alig akad ma már ember, aki a munkahelyéről hazatérve átöltözik és kapát vagy éppen vasvillát fog, hogy afféle második műszakban ellássa az állatokat és a kertben dolgozgasson. Hogy aztán, ha eljön az ideje, élvezhesse munkájának gyümölcsét. A házi tyúkhúslevest vagy a disznótorost, a télire elrakott savanyú uborkát, lecsót és még sorolhatnám. Vagyunk egypáran, akik még emlékszünk ezekre a mennyei ízekre.
Bolti zöldségből és húsból is meg lehet főzni a tyúkhúslevest, de az köszönőviszonyban sincs azzal, mint ami saját nevelésű tyúkból és a kertünkben termett zöldségből készül.
Globalizálódó világunkban még a maszlagot is le akarják nyomni a torkunkon. Ráadásul drágán! A kisember ezen joggal háborog, mert nem érti, hogy a világpiacon trendek és szabályok vannak meg infláció, túltermelés és hiány, ami hatással van az árak alakulására.
Nem érti, hogy ahol ilyen kiváló termőföldek és egyéb természeti adottságok vannak, miért nincsenek teli minőségi hazai élelmiszerrel az üzletek polcai? Miért nem támogatja állambácsi a hazai termelést, mikor igény pedig lenne rá?
Miért ne lehetne mondjuk hetente egyszer az utcán vagy az udvaron helyben készült termékeket árusítani? A méhész hozná a mézét, a kertész paprikáját és paradicsomát, Maris néni a finom lekvárjait, Józsiék a frissen vágott bika vagy disznó húsát…
Ha szebb és élhetőbb világot akarunk, akkor jobban kell ragaszkodnunk ahhoz, amink van és amit tudunk. Ami az asztalunkra kerül, annak egy részét otthon is meg tudjuk termelni. Csak ahhoz fel kellene szántani a gyepes udvar egy részét. Ez pedig ugyebár, a mai fűnyírós és betonkerítéses generációnak nincs ínyére.
