Dinny(e)mlék

Nem szívesen vásárolok gyümölcsöt nagyáruházakban, ragaszkodom a hazai termésekhez. Falusi gyerekként, piacra termelő családban nőttem fel, gyerekkorom meghatározó része volt tolni a „kárét” a felvásárlóhoz, később megpakolni az autó rakodóterét a paprikával, paradicsommal telizsúfolt „ződ ládákkal”. Egyrészt tisztelettel adózom a hazai termelők felé, másrészt az én számban még élnek az igazi falusi, mátyusföldi anyaföld ízű termések.

Dédapámék nagygazdának számítottak a múlt század két világégése között. A családi legendárium őrzi azokat az időket, mikor naponta több száz kacsát és libát vágtak az „öregek”, másnap vitték a húst a pozsonyi piacra. Dédapám vagyonos ember lehetett, de kinézetében megmaradt az egyszerű mátyusföldi parasztnak. Mosolyogva mesélték róla, hogy egyszer, úgy ahogy volt, parasztöltözetében vonult be egy fővárosi „motorka-boltba”, hogy kétkeréken guruló csodát vegyen fiainak. – Jaj, papa, ez nem magának való hely – mondták az elárusítók, mikor dédapa egy kemény csuklómozdulattal készpénzt húzott elő, és leperkálta a két motor árát. Édesapám nagy bélyeggyűjtő hírében állt akkoriban, az „öreg” minden pozsonyi piacozás alkalmával a legújabb bélyegeket gyűjtötte be szeretett unokájának – mára bizonyára egy roppant értékes gyűjtemény lenne, ha nem veszett volna az is oda az idő ködébe dédapával együtt.

Nagyapámék később a föld által ajándékozott, kemény munkával kitermelt terményekből egészítették ki a szövetkezeti munkásként keresett bevételt. Nyaranként gyakorlatilag a dinnyeföldön vagy a fóliában cseperedtünk fel kis „Csöre” gyerekként unokatestvéremmel.

Négy-ötévesen szigorúan kapaszkodtunk a család piros Zetor traktorjának kormányába, hogy óvatos gázpedál nyomással lassan vezetgessük a kedves szemű kis traktort, amelynek szürke utánfutójára a felnőttek emelgették a sötétzöld héjú, roppanós húsú, aranypiros levű görögdinnyét.

Azokat a dinnyéket, amelyeknek palántázásánál, fóliázásánál, öntözésénél és kapálásánál is részt vett az egész család. A szürke utánfutót nem szerettem: Bobi kutyánk annak árnyékában harapott bele a kezembe, igaza volt a jó ebnek, gyermeki makacssággal kapaszkodtam bele a csontjába, és bár volt olyan is, hogy nagy keggyel megengedte, kihalásszam a falatokat a tányérjából, a csont azért mégiscsak kutyának járó jó falat. Nagyapát soha máskor nem hallottam állatot szidni, de ekkor még egy furkósbotot is utána vágott a menekülő Bobinak. Igazságos ember lévén, talán készakarva nem találta el vele a kutyát.

A dinnyeföldön nem volt nyavalygás, ha az ember gyereke éhes vagy szomjas lett, valamelyik felnőtt szakavatott gyümölcshéj kopogtatás után egy jól irányzott mozdulattal földhöz vágta az általa legédesebbnek megítélt dinnyét, annak roppanó-csurranó húsa és leve oltotta az éhséget és szomjat is.

Korán megtanultunk precíz, háromszög alakú éket vágni nagyapa barna nyelű kiskésével a dinnyébe, így megállapítva az érettség és pirossági-szín fokát. A dinnyebegyűjtést követően szüleim általában eltűntek pár hétre – durcás gyerekként sokáig hittem, hogy kirándulni mennek nélkülem – később értettem meg, hogy megpakolt utánfutókkal vették az irányt keletebben fekvő tájak felé, hogy eladják a termést.

Mi, gyerekek gyorsan megvigasztalódtunk a szülőhiányból – a nagyszülői udvarra hatalmas dombokba hordták már akkorra a gabonát. Máig nincs ahhoz fogható élmény, mint megfürödni a gabonarakásban, úszkálni az aranyszemű, illatos búzában – majd órákon át vakarózni utána, valamint hallgatni nagyapa csöndes dünnyögését, hogy nem azért hordták a férfiak egy rakásba a gabonát, hogy mi azt pár jól irányzott úszómozdulattal széttrancsírozzuk. De sosem haragudott igazán, csak fogta a kis vödröt, megmerte búzával, kézen fogott bennünket és terelgetett a tyúkudvar felé, hogy szemet szórjunk a baromfijószágnak is. A kakas szerencsére az unokatestvéremet pécézte ki magának, örök ellenségek lettek, miután a hím-jogát mutató baromfi fájdalmas csípésekkel megkergette a kislányt – a széptollú kakas rosszabbul járt, mint Bobi kutyánk, nagyanyámban nem volt irgalom kakasnyak-elvágás terén. Vásott kölkök lehettünk, mert én ugyanakkor a dombokba hordott malactrágyába süllyedtem bele nyakig.

Veszünk akkor dinnyét, légyszi – ránt vissza leánykám türelmetlenkedő hangja a malactrágya-domb kellős közepéből. A behozatal dinnye nagy kupacokban, papírdobozokban tanyázik az áruház kellős közepén. Itt nem illik földhöz vágni, sem léket ékelni a gyümölcsbe. Nagyapa kiskése sincs már meg, azt felvitte magával a jó Istenhez már évtizedekkel ezelőtt. Pár jól irányzott koppantás alapján választhatok csak a hatalmasra puffasztott, szinte már amorf formájú gyümölcsből, valahogy a dinnyehéj sem sötétzöld már, hanem furán csíkozott. Magyar termés – olvasható a címkén, így kicsit megbocsájtok a „behozatalnak”.

Hazaérve a steril konyhában küzdök meg a hatalmasra nőtt, hét kilós dinnyével, amelyért egy fél vagyont adtam – ki hitte volna harminc évvel ezelőtt, hogy a dinnye pénzbe kerül. Belevágom a nagykést a kemény dinnyehéjba, nem törik meg, nem keletkezik repedés, nem hallatszik a gyerekkorból megismert roppanás, legalább dupla olyan vastag ez a héj, mint a kis Zetorra pakolt dinnyéké.

A kést szemből, magam felé indítom el a dinnyehéjban, közben magamhoz szorítom a gyümölcsöt – nagyapám is így vágta – nagyanyám állandó szívszélhűdést is kapott mindig, hogy egyszer belészalad a papába az éles eszköz.

Nagyon meleg van – lányom is épp „csöréskedik” – kis meztelen karjain csurog lefelé a dinnyelé, óvatosan böngészi ki a fekete magocskákat a piros húsból. Már csak a szántóföld díszlete hiányzik. Én nem tudok enni a dinnyéből, az első kóstolás után tudom, ennek „nem olyan” az íze.

Ehetek főtt kukoricát is? – kérdezi a cseppke. Homlokomra szalad a szemöldököm, anyám jut eszembe, aki sokat virrasztott mellettem nyári éjszakákon – mikor a dinnye – főtt kukorica páros kíméletlenül tette a dolgát. De ezt az emléket már nem kívánjuk az utókornak. A családi legendárium titka marad.