Dédöregapám gyertyatartói
Egy normális világban ennek az írásnak sosem kellett volna megszületnie. Gondolatban még hozzáteszem, egy normális világban Erdély sem került volna idegen kezekbe soha, a cikk viszont elkészült, Erdélyben meg büntetlenül gyalázhatják katonasírjainkat a románok. Valami nagyon félrement.
Sosem ismertem a dédöregapáimat. Az egyikük lakatosmester volt, állítólag rengeteg gyönyörű kovácsoltvas dísztárgyat készített. Ennek ellenére csak egy-két tárgyi emlékem maradt tőle, köztük két, gránáthüvelyből kovácsolt gyertyatartó. Az egyikbe belevésve, Ojtoz, 1916. Mai napig féltve őrzöm ezeket, de az Ojtoz szó sokáig semmit nem mondott nekem. Az első, majd a második ojtozi csata az erdélyi harcok legvéresebb epizódjai voltak, és a névadó szoros légvonalban alig 30-35 kilométerre található Úzvölgyétől. A tizenkilenc éves dédapám is könnyen ottmaradhatott volna ezek között az idegen hegyek között, úgy most nem lenne se a gyertyatartó, se ez a cikk, se én. Lenne viszont letört mogyorófa kereszt az ő nevével. Úgyhogy minden hamis pátosz nélkül, őszintén mondhatom, tartozom annyival dédapám emlékének, mindannyian tartozunk annyival dédapáink emlékének, nyugodjanak bár hazai földben vagy Galíciában, Erdélyben, netán Isonzónál, hogy nem hallgatunk. Azokat a kereszteket az ő sírjukról törték le, és minden ütés, minden döfés, minden eldobott kő az egyetemes magyarságot találta el. Ezért az egyetemes magyarságnak kell rá reagálnia is, mert az igenis létezik, mondjanak róla bármit is Budapest belső kerületeiben.
Éppen elégszer fordítottuk oda a másik orcánkat, kicsik is voltunk már eleget. Igaz ugyan, a barbárságra nem barbárság a válasz, de nem is a törleszkedő, impotens diplomácia – tegyük hozzá gyorsan. Elnézve a jelenlegi külügyminiszter habitusát, ettől legalább nem kell tartanunk. Minden diplomáciai eszközt be kell vetnünk, minden nemzetközi fórumon meg kell szólalnunk, és minden médiumban ott kell lennünk. Ezt a gyalázatot nem lehet, és nem szabad lenyelni. Apropó, sajtó! Lassan ott tartunk, hogy a vezető nyugati hírlapok címoldalon foglalkoznak azzal is, ha két részeg a zuglói Kisrigó presszó előtt kormányellenes jelszavakat gajdol. Az úzvölgyi eseményekről meg az egy szem Euronews (egyébként teljesen korrekt) tudósításán kívül gyakorlatilag egy betűt sem lehet olvasni sehol. Álnaiv a kérdés, miért?
Zárásul még egy lényeges mozzanat. Az egészben az egyik legszörnyűbb, hogy ha a román fél tisztességes módon, nem suttyomban felállított brutalista betonkeresztekkel kéredzkedik be a temetőbe, nincs az a székely, aki megtagadja tőlük a bejutást. Nem számított volna, tényleg vannak-e ott románok. Az elesett katonáknak ugyanaz a sors jutott, békében nyugodhatnának ugyanabban a földben, emlékeztetve a közös múltra. Adja magát a kérdés, ilyen gyalázat után mi lesz a közös jövővel?
