Daj mi… zsebkendő!

Szüleink útja faluról indult a közeli kisvárosba, barátaik a kissé távolabbi, nagyobb várost választották. Nálunk fel sem merült, hogy a magyart fel is lehet cserélni. Ők magyar szívvel szlovák jövőről álmodoztak, és nem csak álmodoztak. Először jött a szlovák óvoda, kínos, alibista magyarázkodással, hogy „így majd játszva megtanulnak a gyerekek rendesen szlovákul”. Nem tanultak meg. Csak valamiféle kevert salátanyelvet beszéltek, se magyarul, se szlovákul.

Mamička, daj mi… zsebkendő, mondta egyszer a legkisebb lányuk, miután azon a rendesen megtanult szlovák nyelven még ez sem jutott eszébe. Mi meg pukkadozva nevettünk, mert hogyan is fogtuk volna fel akkor ennek a mondatnak a súlyosságát.

Azt, hogy milyen kiszolgáltatottá tesz az ilyen helyzet egy gyereket, amikor se így, se úgy nem tudja elmondani, mit akar. Amikor két nyelv között vergődik, miközben egyik sem az övé – anyanyelvét már elengedte, a másik nyelv meg őt nem akarja. A szlovák óvodát természetesen szlovák iskola követte, s a magyarázat sem maradt el a gyerekek érvényesüléséről, mert azt meg mégis csak többségi nyelven lehet.

Győzködték a szüleinket is, de ők ebben hajthatatlanok voltak, s nem makacsságból vagy szembenállásból adtak bennünket magyar iskolába, hanem mert így volt természetes.

Ahogy múltak az évek, náluk maradt a kevert nyelv, a se ilyen, se olyan mondatok, de már erős szlovák öntudattal aládúcolva, ami persze a gyenge teljesítményt nem váltotta ki. A jobb érvényesülésnek se jutott hosszú út, megélhetésüket a kemény fizikai munka, néha a munkanélküliség, máskor az alkalmi lehetőség szabta meg. Maradt a sehová se tartozás, a gyökértelen lét ridegsége. Sokak sorsa lett ez az évtizedek alatt…

A ’60-as évek derekától cipeljük keresztként, hogy a gyerek szlovák iskolából jobban tud érvényesülni. Száz évünk alatt annyi mindennel megküzdöttünk már, legyőztünk számtalan rossz szándékot, s úgy tűnik, ez valahogy mindennél jobban a tudatunkba égett.

Pedig csak egy ócska államhatalmi propagandaszöveg volt, de bennünket telibe talált. A múlt rendszer alattomos támadását az új rendszer szabadsága sem volt képes legyőzni, s hiába az észérvek, a jó példák, hiába a számtalan egyéni siker, amelyet a magyar oktatás alapozott meg, továbbra is nagyon sok magyar család dől be a hazugságnak, a saját sorsuknál többet, jobbat remélve gyermeküknek, önmagukat is becsapva.

De vajon eszükbe jut-e, mit érez majd a gyermekük, ha az idegen nyelvi közegben azt sem érti, mi zajlik körülötte, nem még hogy el tudja mondani, amit szeretne, miközben kemény versenyben teljesítenie kellene.

A gyermekükre váró szorongást, a kiszolgáltatottságot, a görcsösség érzését is átélték gondolatban?  Arra mi ad feloldozást?

Persze, azt sem állítom, hogy a magyar iskola választása a sokkal könnyebb utat jelentené, hiszen a jó eredményért mindenhol meg kell dolgozni, de a természetes nyelvi közeg biztonságot ad, segíti a tehetség kibontakozását. Emellett azonban jó iskolák is kellenek, amelyek képesek a versenyt állni, sőt, többet, jobbat is tudnak nyújtani.

Ahol a minőségi oktatás adott, a pedagógus minden gyermek lelkivilágára és adottságára odafigyel, a tehetségét fejleszti, ahol nemcsak a tanítás nyelve magyar, de a szellemiség is.

Makacsul hiszem, nem  állunk rosszul, sok jó iskolánk van, még több nagyszerű pedagógusunk, akik érzik munkájuk felelősségét, és hivatástudattal tesznek a gyerekekért, s ezzel a felvidéki magyar jövőért.

Ezekben a napokban, hetekben zajlanak az iskolai beíratások. Ezúttal, évek óta először, elmarad a masszív beíratási kampány.

Ám a legjobban megkomponált reklámfilm sem lehet meggyőzőbb a józan mérlegelésnél: mi jó a gyermeknek. A válasz ugyanis egyértelmű, az anyanyelv biztonságát semmi nem pótolhatja.

Ezáltal lehet a gyermekeknek az iskola élmény és öröm. És ebből az élményből táplálkozik majd a sikereket teremtő erő. Ez nyithat teret a jó eredményeknek, a boldogulásnak. S nem utolsósorban, ez adja azt a semmihez sem fogható érzést, hogy magyarnak lenni jó. 

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/16. számában.