Czibula Csaba: Száz év magány – Mi jön MOST?
Eszembe jutott a 80-as évek legjobb és legsikeresebb zenekarának, az egy ideig magyarul éneklő (majd később a szlovák zenei életbe beolvadó és ezután nyomtalanul eltűnő), a Duna utcai magyar gimnáziumban alakult GRAVIS együttes egyik dalrészlete: „Hova vezet vajon az út, amelyre léptünk?” Hova vezet az a kényszerpálya, amelyre dédapáink akaratukon kívül kerültek anno, 1920 után…
Miért éppen most éreztem fontosnak közölni ezt az eszmefuttatást? Mert választás (SOKK!) előtt állunk. Az elkövetkezendő választási ciklus éppen 100 évvel azután ér véget, amióta kényszerpályán vagyunk. A választások előtti hónapokban néhányan ellenállhatatlan kényszert éreznek arra, hogy felkínálják szolgálataikat az állampolgárok egy-egy rétegének – polgári vagy etnikai alapon – miszerint ők bizony hatalmas elkötelezettséget éreznek arra, hogy képviseljék választóik érdekeit az elkövetkezendő négy esztendőben. MOST végre tehetnek értünk valamit. Ami szembetűnő, soha nem azt összegzik ezekben a hónapokban, mit tettek eddig választóikért, hanem víziókat lebegtetnek a választóik előtt, hogy majd MOST tesznek valamit. De mit is?
Nézzük meg, mit értünk el eddig, mi magyarok, itt, Szlovenszkóban az elmúlt közel száz esztendőben. Erre azért van szükség, hogy felvázolhassuk, merre is haladtunk eddig, és a mérlegvonás után kialakíthassuk a stratégiánkat, merre is szeretnénk haladni az elkövetkezendő száz év során. Ezt szakmai berkekben úgy nevezik: futurológia, avagy jövőtervezés vagy jövőkutatás. Van-e vajon tervünk az elkövetkezendő száz évre? Nagy nemzeteknek általában van egy jövőképük, mit szeretnének elérni, milyen irányba szeretnének haladni. Mi magyarok, ugye nagy nemzetnek tartjuk magunkat (mi, felvidékiek meg pláne!).
Kezdhetjük azzal, hogy 1920 után „önhibánkon kívül” kerültünk egy más nyelvű országba. Az akkori Csehszlovákia szlovákiai területén (akkor még Kárpátaljával együtt) 3 milliónyian éltünk, ebből 1 millióan vallották magukat magyarnak. Aggódtak is a nagyhatalmak képviselői, hiszen Beneštől a „béketárgyalások” során megkérdezték, nem lesz-e baj abból, hogy ennyire sok a magyar, és ugye ott vannak olyan színtiszta magyar területek, mint például a Csallóköz. Beneš erre azt válaszolta, ebből nem lesz gond, ismeri az ott élő embereket, nagyon jámbor, békés természetűek, biztosan nem fognak nagyobb ellenállást tanúsítani. És mily igaza lett…
Abban az időben a legradikálisabb megnyilvánulások egyike az volt, amikor az egyik legnagyobb felvidéki zeneszerzőnk, Szíjjártó Jenő édesapja Gölnicbányán néhány társával eltávolította a cseh zászlót a városháza előtti térről, a zászlótartó rúddal egyetemben. Kapott is érte pár évtizednyi hontalanságot, a második világháborúig nem volt állampolgárságuk. Vajon eleink közül hányan vizsgáztak hasonlóan kiállásból?
Az utódállamok vállalták, hogy a területükre került magyarok számára biztosítják a szabad nyelvhasználatot, az anyanyelvi oktatást, biztosítják számukra a kultúrájuk és nyelvük megtartásához szükséges feltételeket. Arra is ígéretet tettek, hogy népszavazást írnak ki arról, hova szeretnének tartozni az „ajándékba kapott” lakosok.
Vajon mit tudtunk ebből megszerezni és megtartani mára? Mit tudott tenni a bennünket képviselő politikai elit, hogy megmaradjuk, és jól érezzük magunkat abban az országban, ahova a sors vetett bennünket? Vajmi keveset. Bár tudjuk, hogy nagyhatalmi játszmák túszai lettünk azóta többször is, volt itt visszacsatolás, amikor hirtelen megsokasodott az időközben jelentősen megfogyatkozott magyarok száma (lásd. Kassa város példáját). Aztán volt itt többéves jogfosztottság, kitelepítés, csehországi deportáció, megszüntették magyar iskoláinkat, majd újra indították, átnevezték településeinket, volt 68-as menekülés Nyugatra, és még sorolhatnám... ami azt eredményezte, hogy az akkori lakosság egyharmadáról (sajnos már ekkor sem volt meg a kétharmad) mára nyolc és fél százaléknyian lettünk.
Folyamatos nyomás alatt vagyunk, iskoláink ellen 50 éve rendszeresen támadást indított a szlovák állam, felszámolták a kulturális intézményeink állami fenntartását, a kisebbségi kultúrára szánt összeg nagy része pártnépszerűsítésre alkalmas, kulturális fesztiváloknak álcázott falunapokra folyik el. Oktatásfejlesztési, kisebbségkutatási, kulturális intézményrendszerünk nincs, ami van, az jórészt magyarországi vagy nyugat-európai eseti támogatásokból és magántámogatásokból tengődik. A megyerendszert úgy alakították ki, hogy az számunkra a lehető legkedvezőtlenebb legyen, a természetes régiókat szétszabdalva észak-déli irányban. A lényeg, hogy saját sorsunkról ne dönthessünk mi magunk. A gazdaságilag leszakadt régiók leginkább a magyarok által lakott területek, ide szinte semmilyen fejlesztés nem jut.
És most jön a lényeg. Mit értünk el saját erőből? Hát ezt. A „bársonyos forradalom” óta az egyetlen időszak, amikor hatékonyabban bele tudtunk szólni a sorsunk alakulásába az a nyolc év volt, amikor a három pártból egyesült MKP kormányon volt. (Bár ekkor is sok esélyt elszalasztottunk, de ekkor jött létre a magyar nyelven oktató Selye János Egyetem és ebben az időszakban érkeztek állami fejlesztések ide, délre is). Ez az összefogás is kényszerből jött létre, mert Meèiar és Slota uralkodása idején úgy szabták át a választási rendszert, hogy ha két vagy három magyar párt (azóta már ez is változott, az egyik már csak „magyar érdekeket is felvállaló” párt lett) indulna a választásokon, matematikailag szinte lehetetlen, hogy számarányunknak megfelelő képviselettel legyünk jelen a szlovák törvényhozásban. Akkor kényszerből össze tudtak fogni politikusaink a közös ügy, és saját érdekükben is, MOST azonban már más a helyzet, az egyik párt bárkivel hajlandó együttműködni, aki nem magyar, csak a magyarral nem. Mindezt személyes sértődöttségből, hiszen maga a párt is személyes sértődöttségből jött létre, nem az ész vagy közösségi érdek diktálta okokból.
És akkor most nézzük meg, hova vezet az út, amelyre léptünk. Az egyik magyar érdekeket is felvállaló párt belső kommunikációs nyelve már nem a magyar, hiszen tagjainak egy része, listájuknak harmada nem magyar, így a közös államnyelven társalognak arról, mi lenne jó esetleg a magyarságnak IS. Emlékszem, a párt alakulásakor az egyik vezető politikusuk büszkén mondta az alakuló ülésen, hogy lám, itt mindenki magyarul beszél, s aki szlovák, az is ért és beszél magyarul, és elkötelezett híve a magyarság jogai bővítésének. Alig öt éven belül ez gyökeresen megváltozott, ez mára csak emlék maradt. MOST már nem így van.
A szeptemberi komáromi tiltakozó nagygyűlésen, amit nem a politika kezdeményezett, hanem a civilek, a szűnni nem akaró tapsviharokat azok a felszólalások váltották ki, amelyben a szónokok a közösség érdekeit figyelembe véve az összefogásra szólították fel a politikai szereplőket, mert mindenki érzi, hogy végveszély van, ha most nem érünk el jó eredményt, annak tragikus következményei lesznek az itteni magyarságra nézve. Gondolom Meèiar, Slota, Fico vagy akár a tűzoltókocsis „Hedvig-alázó”, Béla bátyánkkal parolázó Kaliòák ezt kívánja, és ezt is támogatja, de itt az a kérdés, milyennek képzeljük el mi a jövőnket 100 év múlva. Aki ismeri – és ki ne ismerné – nemzeti rockoperánk, az István a király dalait, most eldúdolhatja magában: „Mondd, te kit választanál?”
Milyen jövőképet válasszunk? Azt mondjuk majd száz év múlva visszatekintve, hogy ez volt a következő „Száz év magány” időszaka, amikor egy csallóközi rezervátumban lesznek még páran, akiket néha felkeresnek a néprajzkutatók. Kutatják majd, hogyan értük el ezt a figyelemre méltó eredményt, hogy az egykor az ország harmadát kitévő magyarságból 200 év után már csak egy pár száz fős etnikum maradt? Lesz majd „oral history” 3D-ben meg hologramos kivetítésben megörökítve, hogy az utókor is láthassa, milyenek voltak azok a félrevezetettek, akik a „leárulózottak halálos sértődöttségének bedőlve” 2016-ban az elkövetkezendő időszakra eldöntötték egy közösség sorsát. Mert rosszul választottak. MOST…
A Pink Floyd „The Wall” című albumán énekli elég depressziósan Roger Waters: „Is there anybody out there?”, azaz van odakinn még valaki? Van még odakinn a falon túl valaki, aki gondolkodik azon, mi legyen az elkövetkezendő 100 évben a sorsunk? Gondolkodjuk, mert rövid az idő a választásokig. Biztos, ami biztos, előveszem a gitáromat, és játszom a fent említett nóta csodálatos akusztikus aláfestését, s arra gondolok, hátha megszáll pár embert az ihlet, és átgondolja, eddig mit tett a közösségért, nehogy úgy járjunk, mint a The Wall lemez elkövetkezendő dalának a címe: Nobody Home. (Már nincs itthon senki…)
Czibula Csaba