Czibula Csaba: Bumm neki!

Az írás azt a képzetet akarja erősíteni, hogy elképesztő módon titkos támogatásokat ad a magyar kormány a nemzeti jelentőségű intézményeknek tevékenységük megsegítésére.

Azt ugyan elismerték, hogy a listán szereplő intézmények és szervezetek társadalmilag hasznos tevékenységet fejtenek ki, de azt sugallják, hogy egyes esetekben kérdéses lehet, hogy „hasonló tevékenységű szervezetek közül miért éppen az adott szervezet került kivételezett helyzetbe”. A listán szerepel a Selye János Egyetem, a Komáromi Jókai Színház, a Kassai Thália Színház, a CSEMADOK, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Fórum Intézet, a Gramma Nyelvi Iroda, a Pro Civis Polgári Társulás és a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetsége.

Érdemes lenne kielemezni, vajon ezek közül melyik lehet az az intézmény vagy szervezet, amelynek munkájához hasonlót végez legalább megközelítő mértékben, erőforrással, hasonló szakmaisággal és szervezettséggel bárki e tájon. Vajon van-e egy másik teljes szervezettségű magyar egyetemünk, amely lehetővé teszi a felsőfokú képzettség kizárólag anyanyelven történő megszerzését? Még emlékezetünkben van, hány éves küzdelem és gáncsoskodás után jött létre a Selye János Egyetem akkor, amikor az MKP kormánypártként el tudta érni az új intézmény létrehozását.

Van-e a Komáromi Jókai Színházhoz vagy a Kassai Thália Színházhoz mérhető színházunk, amelyet kiemelt intézményként kezelhetne a magyar kormány? A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége vajon milyen tevékenységet végez? Azt, amelyet az általunk befizetett adókból „hazánknak”, a Szlovák Köztársaságnak lenne kötelessége működtetni, mert a magyar oktatás szakmai irányítását jelenleg az oktatásügyi minisztériumban egy közismerten keményvonalas nemzeti beállítottságú, magyarul nem beszélő és a magyarokat finoman fogalmazva „nem kedvelő” személy végzi a valójában felszámolt kisebbségi főosztály élén. Tehát ha nem szeretnénk, hogy szakmai irányítás és véleményezés nélkül sodródjon a folyamatosan támadott magyar iskolarendszer, akkor önszerveződéssel, civil szervezetként anyaországi támogatással tudunk csak küzdeni a folyamatos támadások ellen, ami a magyar iskolák felszámolására irányul.

A CSEMADOK-ról szót kell egyáltalán ejtenünk? Van intézmény, amely tudná a tevékenységét pótolni? Ki szervezi meg évente azt a legalább egy tucatnyi országos rendezvényt, amely fiatalok, középkorúak és idősek tízezreit mozgósítja a magyar nyelv, a magyar hagyományok, a magyar kultúra ápolása és továbbvitele érdekében? (Tegye fel a kezét, aki még nem volt CSEMADOK rendezvényen a falujában vagy a városában.) Kinek kellene fenntartani a több mint 50 ezer tagot számláló intézményt? Nem talán a Szlovák Köztársaságnak? A középkorúak és az érettebbek még emlékeznek, hogy még az „átkosban” is állami fenntartású volt az egész intézményhálózat. 1992-ben aztán a Meèiar–Slota kettős által vezetett kormány egy tollvonással megszüntette az egész intézmény állami fenntartását abban bízva, hogy pár hónapon belül pénzforrás híján elhal a szervezet, és ha nincs magyar kultúraápolás, akkor 20-25 év alatt beolvad a felvidéki magyarság. Azért ez részben „bejött” nekik, hiszen azóta 100 ezer magyar tűnt el. Vajon kit szolgál az, akinek bántja a szemét, hogy a magyar adófizetők pénzéből túlélő módban tengődik és ezidáig még nem szűnt meg a CSEMADOK? Utánaszámolt a cikkíró annak, mennyi pénz kellene egy ilyen intézmény éves fenntartásához? Vajon azok a magyar képviselők, akiket az elmúlt években „beszavazott” a felvidéki magyarság egy része vajon mit tettek azért, hogy a magyar emberek igényeit kiszolgáló intézmények állami fenntartása megvalósuljon? 

A Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség tevékenységét sem kell külön taglalni, hiszen a legnagyobb „hazai” gyemekszervezet, amely a csemetéinknek igyekszik hasznos, léleképítő és egyben nemzeti identitást erősítő elfoglaltságokat biztosítani szervezett formában. Aki ezt a tevékenységet kifogásolja, az vagy nosztalgiát érez a szocializmus és a „Mint a mókus fenn a fán” című mozgalmi nótát éneklő internacionalista úttörő – vagy szlovmagyarosabban „pionír” – csapatok után, vagy pedig az zavarja, hogy a cserkészek jobb esetben majd az elkövetkező életük során igyekeznek megtartani magyarságukat.

A Fórum Intézet tevékenységét vajon ki tudná pótolni, vagy hasonló, kisebbségi területen végzett tudományos kutatómunkát végezni. Az ilyen intézmény alapítása és fenntartása szintén „hazánk” kötelessége lenne, hiszen az általunk befizetett nem kis mennyiségű adóból ez is járna, de bizony, ahogy az a lagzis muzsikusok között elhangzott anno: Járni jár, csak nem jut! Vajon miért a magyar adófizetők pénzéből és más európai és amerikai alapítványok terhére kell egy ilyen intézményt működtetnünk, amelyet ráadásul magánszemélyek alapítottak?

Annak nem kellene utánanézni egy ilyen írás kapcsán, hogy más „elcsatolt” területeken az adott utódország milyen intézményrendszert hozott létre és fizet a saját költésvetéséből? Ajánlom a cikkíró figyelmébe azt, hogy a szlovén állam az ott élő 5 ezer magyar számára milyen intézményrendszert működtet. Van egy másik példa is, a Vajdaság, ahol a nem uniós szerb kormány jóváhagyásával és pénzügyi támogatásával működik a Magyar Nemzeti Tanács egy egész intézményrendszerrel. (Többek között egész nap sugárzó magyar nyelvű televízióval és rádióval.) Az erdélyi példát már nem is merem említeni, bár később még a televíziózás kapcsán visszatérek a pozitív példához. Az az intézményrendszer, ami Erdélyben van, beleértve az államilag finanszírozott kutatást, színházakat, sajtót... az számunkra – a jelenlegi helyzetet ismerve – fényévnyi távolságra van. Kedves parlamentben ülő politikusaink, tessék már létrehozni Szlovákiában is a Magyar Nemzeti Tanácsot vajdasági mintára, autonóm működéssel, döntéshozatali jogkörökkel! Utópia? Szerbiában valóság…

A Gramma Nyelvi Iroda és a Pro Civis Polgári Társulás arra ügyel, hogy lehetőleg ne történjen meg túl gyakran az, amit a 80-as évek elején Érsekújvárban egy ebéd során hallottam, amikor egy ottani magyar család legfiatalabb, szlovák iskolában tanuló lánya azt mesélte az édesanyjának, hogy hallott egy reportážt a rozhlasban, amiben a predávaèka sťažovázott, hogy nem vyprávázhatott magyarul… A szlovák állam kötelességét pótolják magyar adófizetők pénzéből, hogy az önkormányzatok számára lefordítsák a nyomtatványokat, űrlapokat, hogy azok be tudják tartani a félresikerült kisebbségi nyelvhasználati törvény rendelkezéseit, és annak a néhány tucat fanatikusnak, aki ezt igényli, a saját anyanyelvén adjanak ki hivatalos dokumentumokat. Mert ugye a nemrég nyilvánosságra hozott kormányjelentésben elbagatellizálható az öntudatos felvidéki magyarok száma, akik arra vetemednek, hogy magyarul szeretnének írásos dokumentumot kérni a színmagyar felvidéki falvakban vagy a magyar többségű városokban.

A végére hagytam a kedvencemet, a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetségét, amelynek a tevékenységét szintén a magyar adófizetők pénzén segítik, amennyire módjukban áll a magyarországi döntnököknek. Ez a polgári társulás azt ismerte fel, hogy a magyar nyelvű televíziózás terén „valami bűzlik Szlovákiában”. De mi is? Egyrészt az államnyelv használatát biztosító törvény karöltve a szlovák médiatörvénnyel – európai szinten is példátlan módon – azt követeli meg a magyar nyelven gyártó magántelevízióktól, hogy a saját költségükön az egész műsorukat legyártsák és lesugározzák szlovákul is. Ezt még az Európai Bizottság is megértette, amely köztudottan „nem akarja érteni” a kisebbségi jogtiprást, de azt pontosan érti, mi az a gazdasági versenyhátrány. Éppen ezért kötelezettségszegési eljárást indított Szlovákia ellen, amelynek tisztelt parlamentje egy bravúros „parasztvakítással” megpróbálta kibekkelni ezt az eljárást, és „nesze semmi, fogd meg jól” alapon megváltoztatták a médiatörvényt. Az egyetlen szervezet, amely a turpisságra odafigyel és továbbra is forrón tartja a témát, az éppen a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetsége.

A másik dolog, ami túl sok pártnak nem szúrja a szemét a parlamentben, hogy a Szlovák Rádió és Televízió 2011 óta folyamatosan nem tartja be a televízió működését szabályozó törvényt. Ez ugyanis kimondja, hogy a közszolgálati televízió – amely az általunk is befizetett koncessziós díjakból és az egyéb adóeurókból gyártja műsorait – köteles lenne a nem szlovák anyanyelvű lakosok részére számarányuk alapján anyanyelvi tévéműsort szolgáltatni. A magyarok számaránya a legutóbbi népszámlálási adatok alapján „durván” 8,5 százalék, a STV műsorában viszont alig 1 százaléknyi a magyar nyelvű műsorok aránya. Ezt igyekszik a magyar adófizetők pénzéből nyújtott támogatásból heti 5 napon kb. 15 percnyi friss televíziós tudósításokkal pótolni a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetsége a hirek.sk hírportálon. Hozzáteszem, a napi 15-20 perc televíziós anyag és nagy mennyiségű írott hír gyártása együttesen nem teszi ki a STV heti 5 alkalommal készített 5 percnyi hírműsora költségeinek a negyedét sem.

A kérdés tehát az, hogy minek nevezzük a kiemelt intézmények magyarországi támogatását. Kegyelemkenyérnek, vagy a Szlovák Köztársaság szegénységi bizonyítványának? Miért Magyarország támogatja azokat a tevékenységeket, amelyek a legfontosabbak nemzeti és nyelvi identitásunk megőrzéséhez és ápolásához? Romániában működik a napi 17 órán keresztül sugárzó Erdély TV, amelyet minden szolgáltató köteles besorolni a kínálatába azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 20 százalékot. A közel 100 munkatárssal működő televíziót teljes mértékben a román kormány kisebbségi kultúrára szánt támogatásából működtetik, a magyar adófizetők pénzéből nem kell támogatni. Miközben a magyarok számaránya országosan alig 5 százaléknyi. Persze a kisebbségek jogállásáról szóló jelentés szerint Szlovákiában standardon felüli a nemzetiségek jogállása, és Szlovákia minden feltételt biztosít megmaradásuk érdekében.

Na Bumm neki! Legyünk büszkék arra, amit a szlovmagyar parlamenti képviseletünk elért! Hajrá Szlovákia, hajrá Szlovmagyarok. Csókoljuk meg a kezet, amely enni ad és csak akkor bánt, amikor megérdemeljük. És vesézzük ki, hogy a fránya „magyarok” miért kavarnak bele a nagy asszimilációs projektünkbe.

Czibula Csaba, a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetsége elnöke