2021. június 5., 09:10

Cui prodest?

Nyugat-Európában bocsánatkérés-cunami kezdődött. A múlt héten Európa két vezető hatalma, Németország és Franciaország is megkövette azoknak az afrikai országoknak a népeit, ahol közvetve vagy közvetlenül népirtások részesei voltak.

ruandai menekülttábor a 20. század végén
Fotó: New York Times
Ruandai menekülttábor a 20. század végén

A németek egykori gyarmatuk, Namíbia népeitől kértek bocsánatot: azt, amit ott 1904-ben csináltak a németek, nem lehet másnak nevezni, mint népirtásnak, mondta Heiko Maas külügyminiszter.

Tudatosan mészárolták le, vagy zárták koncentrációs táborba (a németeknek már akkor megvolt a koncentrációs táborokkal kapcsolatos koncepciójuk) a kifosztásuk ellen lázadó őslakosok tízezreit. Történelmi és morális felelősségét tudatosítva Németország a meggyilkoltak utódainak a bocsánatát kéri, mondta a külügyminiszter, és ígéretet tett az ország anyagi támogatására.

Ez volt egyébként a 20. század első genocídiuma. Visszakanyarodva a franciákhoz, hathatós közreműködésükkel történt meg a század utolsó népirtása, mégpedig 1994-ben Ruandában. Nem a franciák követték el a mérhetetlen szenvedéseket okozó brutális gyilkosságokat (amelyekről egyébként naponta tudósítottak a híradók), de a fegyvereik révén nyakig benne voltak ők is. Hogyan is fogalmazott Macron francia elnök, amikor megkövette az áldozatok leszármazottait és a néhány túlélőt?

Nem azt mondta, hogy bocsánat, hanem magyarázkodott, miszerint „nem hallották meg (a franciák) sokak figyelmeztetését, hogy mire készül a rezsim Ruandában, a katonáik (és a politikusaik?) nem voltak elég éberek, ez tény, de nem vettek részt a gyilkosságokban. Csak a fegyvereik.

Egy 2017-es amerikai beszámolóból tudható, hogy a hutu etnikumot a franciák látták el fegyverekkel. Persze nem olyan bozótvágó késekkel, amelyekkel amúgy nagyon is jól boldogultak a vérszomjas hutu milíciák (emlékezhetünk a hajmeresztő híradásokra, amelyek szerint egész tuszi falvakat, nőket és gyerekeket mészároltak le), hanem pusztító erejű, modern fegyverekkel. A 20. század utolsó népirtása volt a hutuk mindössze 100 napig tartó etnikai tisztogatása 800 000 halottal.

Szép, hogy végre elismerték a felelősségüket Európa vezető hatalmai, mondhatnánk.

Szép az is, hogy Berlin több mint 1 milliárd euróval támogatja a namíbiai infrastrukturális beruházásokat. De azért a kisördög ott bujkál az emberben, és felteszi a kérdést: vajon nem a namíbiai lítium áll az egész mögött?

A német ipar, az elektromos autógyártás, az akkumulátorok megkerülhetetlen nyersanyaga? Mert ugye fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mit kap cserébe Németország? Ahogy több mint 100 évig elvolt mindenféle lelkifurdalás meg bocsánatkérés nélkül, ellett volna még legalább 100 évig, de valamilyen oknál fogva most látta elérkezettnek az időt arra, hogy rendezze viszonyát volt gyarmatával.

És mit nyer Franciaország azzal, hogy elismerte a felelősségét a példátlan ruandai népirtásban? Ez a tenyérnyi ország mára kiemelkedett a legszegényebb országok sorából, iparosodik, modernizálódik. Olyan stabil bázis lehet, amely a jövőben meghatározó jelentőséggel bír majd a menekültválság miatt Afrika felé forduló Európa számára.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/22. számában.

Megosztás
Címkék