2015. február 14., 11:24

Csóti György: Az Egyesült Államok felelősségéről

1992-ben Antall József kezdeményezésére, Kodolányi Gyula vezetésével, tizenhármad magammal megalakítottuk a Magyar Atlanti Tanácsot. Célkitűzésünk volt, hogy előmozdítsuk Magyarország NATO tagságát, és a transzatlanti gondolatot minél szélesebb körben elfogadtassuk a magyar társadalomban. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy az euroatlanti integrációnak nincs alternatívája.

1997-ben az ország lakossága népszavazás keretében 85%-os arányban támogatta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez való csatlakozást. Ez európai rekord. A magyar nép a mi erőfeszítéseinktől függetlenül is ösztönösen érezte, a XX. század történelmi tapasztalataiból kiindulva tudta, hol a helyünk a világban, hol kell a volt komp ország hajóját kikötni. Tizenöt éves NATO tagsággal a hátunk mögött azonban már nem ilyen egyöntetű a magyarok véleménye, a korábbi lelkesedés alább hagyott. Ennek oka elsősorban az Egyesült Államok térségbeli szereplésében és világpolitikai manővereiben keresendő.

Mielőtt azonban hozzáfognék a kérdés elemzéséhez, leszögezem, hogy továbbra is elkötelezett atlantista vagyok. A transzatlanti együttműködésnek ugyanis továbbra sincs alternatívája számunkra. E meggyőződés miatt voltam nyolc évig az Észak-atlanti Közgyűlés szorgalmasan dolgozó tagja, és vagyok ma is aktív alelnöke a Magyar Atlanti Tanácsnak. Ezzel a háttérrel nem csak megengedhetem magamnak, hanem kötelességem is kritikusan számba venni a jelenlegi helyzetet.

Az Amerikai Egyesült Államok éppen száz esztendeje cselekvő részese az európai politikának. Azt is lehetne mondani, száz esztendős a transzatlanti gondolat, bár csak a második világháború után vált kölcsönösen előnyös együttműködéssé. Az USA első világháborús szerepére nem volt igazán szükség, sőt számunkra kifejezetten káros volt, de az angolszász szolidaritásra hivatkozva és gazdasági érdekeitől vezérelve, 1917-ben, amikor a harcoló felek már alaposan kivéreztették egymást, feladva addigi semlegességét, az antant oldalán belépett a háborúba, és eldöntötte a világégés kimenetelét. A békekötéskor azonban már magára hagyta mohó európai szövetségeseit. (Hiba volt!)

Wilson elnök ugyan 1918 elején megfogalmazta jó szándékú, és valódi békét ígérő 14 pontját, de az Atlanti óceán keleti partján erről hallani sem akartak. (Főleg Franciaország nem.) Ezt tapasztalva az amerikaiak egyszerűen ott hagyták a béketárgyalásokat. Így születettek meg az igazságtalan Párizs környéki „békekötések”, jobban mondva békediktátumok. Ezzel elültették a következő világégés magvait. Amerika ugyanakkor első számú világhatalmi tényezővé lépett elő, Nagy-Britannia pedig kissé háttérbe szorult.

Az USA első világháborús szerepe még úgy-ahogy elfogadható a hagyományos hatalmi politikai játszmák és érdekérvényesítések tükrében. A múlt század harmincas éveitől kezdve azonban a felelőssége is megnőtt, és nem dönthetett (volna) csak saját érdekei szerint. Bizonyos felelősség terheli, hogy nyugat-európai szövetségeseinek tehetetlenségét látva, nem állította meg időben Hitlert. A második világháborúba is csak késlekedve lépett be katonai téren, bár hatalmas fegyver- és élelmiszer szállításai – főleg a Szovjetuniónak – nagy segítséget jelentettek. Végül ismét ők döntötték el a háború sorsát, ami ez esetben egyértelműen dicséretes volt, de a békekötésnél ezúttal még nagyobbat hibáztak: asszisztáltak, sőt szerepet vállaltak az ismételten igazságtalan békediktátumok megalkotásánál.

A következő ötvenöt-hatvan évben azután egyértelműen pozitív szerepet töltöttek be Európa történelmében. Reagan elnök csillagháborús tervével, ami a Szovjetunió pénzügyi, gazdasági összeomlásához vezetett, megnyerték a hidegháborút is. Lehetővé tették ezáltal, hogy a közép- és kelet-európai népek visszanyerjék szabadságukat, és kezükbe vegyék sorsuk irányítását. A kilencvenes években Nyugat-Európa (megint) tehetetlenül nézte a balkáni háborúkat, nem értette meg az idők szavát. Ismét Amerika lépett: először Horvátországnak nyújtott titokban logisztikai és egyéb támogatást a szerb agresszióval szemben, majd a daytoni békével tető alá hozásával megállította a vérontást Bosznia-Hercegovinában. (Sajnos politikai megoldást nem tudott vagy nem is akart, esetleg nem mert elérni. A transzatlanti térség vezető politikusai sok keserű történelmi tapasztalat után sem hajlandóak belátni, ami nem akar összetartozni, azt hosszabb távon erőszakkal sem lehet egyben tartani. Élő példa erre ma Ukrajna.) Végül Koszovó függetlenségének támogatásával térdre kényszerítették Milosevicet, a balkáni rémet.

Európán kívül voltak ugyanakkor sikertelen vállalkozásaik is. Vietnámtól kezdve Irakon át az arab tavaszig lehetne sorolni a példákat. Ha tisztán jó szándékot és segítőkészséget feltételezünk, elvonatkoztatunk a katonapolitikai szempontoktól és az energiapiaci megfontolásoktól, akkor a sikertelenség okát abban találjuk, hogy nincsenek tekintettel, nem veszik figyelembe a kulturális, vallási, történelmi különbségeket. A nyugati típusú demokráciát nem lehet (kényszerrel) exportálni olyan országokba, ahol évezredek óta más szokások, hagyományok szerint élnek az emberek. Ezt a tényt igazolja az úgynevezett multikulturalizmus csődje Európában. Ez okozza a legnagyobb gondot napjaink migrációs problémáinak kezelésénél is.

Összegezve megállapítható, hogy az elmúlt száz esztendőben az Egyesült Államok döntött el minden fontos konfliktust és háborús helyzetet Európában. Ez a tény is igazolja a transzatlanti együttműködés létjogosultságát. Ma már az is nyilvánvaló, hogy ez a térség csak együttesen lehet versenyképes a világgazdaságban, csak szoros kooperációban rivalizálhat Kínával és más feltörekvő térségekkel, csak jól működő közösségként nézhet szembe a nemzetközi terrorizmussal és a nem kívánt migrációval.

Ebből kiindulva az azonos értékek és érdekek mentén közös célokat fogalmazhatunk meg. Ugyanakkor a szövetséget gyengíti minden lépés az USA részéről, melynek során akaratát rákényszeríteni igyekszik a partner országokra. Különösen károsak az olyan lépések, melyeknek során saját (önző) gazdasági érdekeit mondva csinált ürügyekkel, kettős mércét alkalmazva igyekszik érvényesíteni. Természetes ugyanakkor, hogy mint vezető gazdasági és katonai hatalom, akaratának, elképzeléseinek érvényt kíván szerezni. Ezt azonban a közös cél, a töretlen jó együttműködés érdekében bizonyos alapelvek betartásával kell végrehajtani.

A közösséget érintő kérdésekben szigorúan demokratikus eljárásokat kell alkalmazni a döntések során, nem célszerű a rejtett zsarolás, az erőfölényen alapuló nyomásgyakorlás. Az erőfölényt súlyozott döntési mechanizmusban lehet érvényesíteni. A kétoldalú kapcsolatokban nincs helye a „nagyobb (erősebb) testvér jogán” történő beavatkozásnak. (Főleg nem a saját érdekeinek érvényesítése céljából.) Ellenkező esetben kialakulhat a „se vele, se nélküle” helyzet, ami senkinek sem jó. A demokrácia nehéz műfaj, nem könnyű művelni, de érdemes, mivel jobbat még nem találtak ki (Winston Churchill).

Ha megoldjuk az Európai Unión belüli pénzügyi-gazdasági problémákat, az egyenrangúság talaján szorosabbra vesszük az együttműködést az Egyesült Államokkal, akkor felül kell vizsgálni az Oroszországhoz fűződő viszonyt is. Az alábbi gondolatsor utópiának tűnhet, rá lehet sütni az idealizmus bélyegét, mégis ezt kellene célul kitűzni, mert csak ez hozhat számunkra élhető, biztos jövőt.

Ideális lenne ugyanis egy „Vancouvertől Vlagyivosztokig” tartó szövetségi rendszer létrehozása. A kultúrák jelenlegi és jövőbeli harca, vallásháborúk, szegények és gazdagok ellentéte, Észak és Dél ellentmondásai, melyek mind világméretű háborúkhoz vezethetnek, rákényszerítheti ezt az európai (görög-római) kultúrával rendelkező, többé-kevésbé közös történelmi hátterű, azonos vallási gyökerű térséget a szoros, szövetségi jellegű együttműködésre. Ez a szövetségi rendszer három lábon állna: USA, Európai Unió és Oroszország. Az EU kialakulásával ellentétes lenne a sorrend: először politikai-katonai szövetséget kellene kialakítani, utána közös gazdasági övezetet létrehozni. Míg az első csupán politikai döntés kérdése, a gazdasági együttműködés, közös piac, energiaellátás, környezetvédelem, stb. már sokkal nehezebb kérdés, időigényes és bonyolult út. Mégis erre kellene törekedni, nem az ellentéteket szítani, kettős mércét alkalmazni, fölényesen kioktatni a katonailag és gazdaságilag gyengébbeket, népek, nemzetek önrendelkezési jogát csak szelektíven elismerni.

Ez az azonos értékrenden és kultúrán alapuló érdekszövetség képes lenne a világ többi részére az élet minden területén pozitív hatást gyakorolni, természetesen kizárólag a fenti alapelvek szigorú betartásával. Valószínűleg még ez sem lenne biztos és mindenható megoldás, de legalább esélyt adna az emberiségnek. Az ellenkező eset, vagyis a jelenlegi helyzet („világrend”) fenntartása ugyanis a biztos pusztulást eredményezi. A világ további történelmi útjának megválasztásában az Egyesült Államoknak, térségünk vezető hatalmának, óriási felelőssége van.

Csóti György
( A szerző külpolitikai szakértő, volt nagykövet, 1990-98 között az MDF, majd 2011-14-ben a Fidesz országgyűlési képviselője. Az írás megjelent a Magyar Nemzetben 2015. február 11-én.)

Megosztás

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.