2019. szeptember 5., 11:27

Csordaösztön

Isten látja a lelkem, nem akartam ilyen durva címet adni az alábbi gondolatmenetnek. Nem is menet ez, inkább csak fésületlen reflexió, látva az utóbbi napok történéseit a felvidéki magyar politikában.

birka
Fotó: Pixabay

Mert ember legyen a talpán, aki képes kiismerni magát ebben a nagy csordai tülekedésben, amely az utóbbi harminc év – szomorú leírni, de tény – tehetetlenségének, totojázásának, félresiklásainak, elvtelenségének és a közösségi érdeket maga alá gyűrő haszonelvűség diadalának a logikus betetőzése.

Ami vulkánként kezd mocorogni alattunk. Az egész felvidéki politikum a szemünk láttára kezd atomjaira hullani, miközben mindenki az összefogást és a közös érdeket darálja. Még az is, aki hallgat.

Baljós előérzetem van. Vagyis hát, nem előérzet ez, inkább tapasztalat, ami elől ha akarna, sem tudna kitérni az ember, ha elég régen pusztítja ezt az ehetetlen, emészthetetlen tátrai kenyeret, amelyet nap mint nap az orrunk alá dörgölnek a többségi nemzetféltők és majdnemdemokraták. Akiket csak annyi különböztet meg egymástól, hogy más-más hőfokon, különböző érvekkel és indulatokkal feszülnek ellenünk, nem tudva megszabadulni az ebül szerzett jószág szindrómájától.

De a többség legalább ebben konzekvens és egységes: ha nemzeti érdekről van szó, összezár, nem marja, és főleg nem jelentgeti egymást (mint látjuk kissé délebbre a Dunától), s ha úgy véli, nagy a baj, az evangélikus, a katolikus, a félfasiszta és a liberális is ki tud egyezni egymással.

Legalábbis a vélt fenyegetettség ellenében. Szinte jelképes, amit a szlovák parlament elnöke, Andrej Danko mondott a minap, amikor az ország legmagasabb villámhárítóját avatták fel a parlament előtt: Isten óvjon mindenkit, aki erre a rúdra más zászlót, mint a szlovákot kitűzni merészelné.
Világos beszéd.

Még ha tudjuk is, mi áll mögötte: a fogyó szavazatok visszaszerzése a még radikálisabb csapattól, nehogy kicsússzanak a parlamenti székek a fenekük alól. Az egyik masírozik és szobrokat köpdös le, a másik történelemhamisító szobrot állít, a harmadik csak a genderelméletet nyomná az ember képébe. Teheti-tehetik. Többségben vannak. A jó értelemben vett csordaösztön azonban a fiatal nemzeteknél jól működik.

Ezzel szemben itt vagyunk mi, csaknem félmilliónyian, kiöregedett és elhasznált magyarok, akik osztódással szaporodva csináljuk az összefogást.

Ám cáfoljanak meg, akik készülődnek (vagy maradni akarnak), de a cél, egyelőre úgy tűnik, és remélem, tévedek, önmagáért való: bejutni a parlamentbe, bármi áron, bárkivel, bármi módon. Aztán tudjuk-e, hogy minek? Sportnyelven szólva: nyerni akarunk, vagy csak a ringbe jutni? Van-e bennünk kellő elszántság, hogy megfogalmazzuk, mit akarunk, s ahhoz kérjük a közösség akaratát, támogatását és felhatalmazását, vagy csak a szavazatát szeretnénk?

Mert mondjon bárki bármit, a politika az érdekérvényesítés harca, és nem a szerelemé.

Ne adj’ isten, a közös mutyikban való kiegyezésé. Senkit sem azért küld a közösség a parlamentbe, hogy ott az időt töltse, a saját bizniszét hajtsa, hajbókoljon, a mobilját nyomogassa, hanem hogy szolgáljon. Van-e elég alázat azokban, akik kérik a felvidéki magyarok szavazatát? Tudom, ezek fellengzős, csontig lerágott szlogenek, de sok a rossz tapasztalat.

Jó lenne már valami mást is, mint a megfutamodók, a kisebbrendűségi érzéstől hátat hajlítók, a gyávák és megalkuvók hátát látni, ahogy kullognak kifelé a vészkijáraton.

Tessék végre emelt fővel kiállni, és kimondani, mit akarunk. Mert a küszöb nem lehet a cél. Azt vagy átlépi az ember, vagy orra esik. A cél a társnemzeti státus, az önkormányzatiság lehető legmagasabb foka, a saját oktatásügy, a szülőföld minőségének megőrzése, a kétnyelvűség kiharcolása. Ha ez lesz a program, akkor nem kell félni. Ha ez nem kell a felvidéki magyaroknak, akkor legyen oldott kéve. Isten útjai kifürkészhetők.

Az írás megjelent a Magyar7 36. heti számában.

Megosztás
Címkék