Csípőprotézisről álmodozva
Évtizedek óta alulfinanszírozott egészségügyi ellátórendszerünk nagy nehezen átvészelte a kegyetlenül nagy terhet jelentő covidos időket. Sokan már abban bíztunk, talán lassacskán minden visszaáll a régi kerékvágásba. Élénken élnek még emlékezetünkben az egymás után többször elmaradt, nem életmentő, de igencsak életminőség javító műtétek. Olyanok, amelyek elsősorban a kibírhatatlan fájdalomtól szabadítják meg a szenvedőket. Akadtak, akik több évet is kénytelen voltak várni például az ortopédiai műtétre. Az egyeztetett időpontot törölték, újat tűztek ki, majd azt is törölték… És bizony voltak szép számmal olyanok is, akik végül meg sem érték az operáció napját.
Mostanra kiderült, a garantált várakozási időkre még legalább egy évig biztosan várnunk kell. Januártól vezették volna be, de a kórházak és a biztosítók egyaránt az elhalasztását kérték. Az egészségügyi tárca állítólag nem gyűjtötte be az adatokat, amelyek alapot jelentettek volna nekik az új rendszerre való áttérésre, hiszen mint minden, ez is elsősorban anyagiak függvénye, és természetesen a megfelelő munkaerőt is biztosítani kell hozzá. Az elmúlt egy évben azt kellett volna felmérni, hány ember vár ilyen beavatkozásra. Csakhogy nálunk ezalatt új kormány és új miniszter jött, választás is volt és erre már rá lehet fogni, hogy ezért nem végezték el az adatvadászatot.
Ki gondolná, hogy egy egyszerű epekőműtétre is kétéves várakozási időt adnak meg a kórházak? Éppen az ilyen hosszú várakozási időt akarnák megelőzni a garantált maximális várakozási idő bevezetésével.
A minisztérium több mint 700 beavatkozás számára állította fel azt az időintervallumot, amelyen belül a beteget el kell(ene) látni. Például az akut leukémiát 14 napon belül kezelni, a méhnyakrákot 21 napon belül műteni kellene, a csípőízületi endoprotézis műtétre pedig legfeljebb 365 napig várakozhatna az érintett páciens. Egy évig, nem pedig kettőig, háromig vagy még többig.
No, most gondoljunk bele a rákos betegek helyzetébe, akik a diagnózist még meg sem tudják emészteni, máris attól kell rettegniük, vajon mikor kezdődik meg az adekvát kezelésük?
Joggal merül fel az emberben, a biztosítást hosszú évtizedek óta fizetem, de a gyógyításomra mégsem futja?
A tehetősebbek persze meg tudják oldani, ha nagyon akarják. Egy magánklinikán, horribilis összegért elvégeztethetik a műtétet. A többiek, a laposabb bukszával megáldottak meg csak várjanak. Sírva, fájdalmak közt fetrengve, egyre romló állapotban. Kifulladásig, vagy a meghalásig…
Az illetékesek szerint január 1-től egyszerűen nem lehet bevezetni a „garantálós” rendszert, mert még azt sem tudni, hány ember került fel a várólistára, milyen a kórházak kapacitása az új besorolásuk után. Magyarán, amíg nem tudni, lesz-e orvos és pénz, addig meg kell hagyni a betegeket a bizonytalanságban.
Várjon csak Bözsi néni nyugodtan a sorára! Ha eddig kibírta, hogy marokszámra szedte a fájdalomcsillapítót, hogy legalább a lakásban elbotorkáljon valahogy, még egy ideig viselje el. Vannak fontosabb dolgok annál, hogy ő újra normálisan járjon, végre fájdalmak nélkül éljen és legalább a postára vagy a boltba el tudjon gyalogolni.
Aki meg epeműtétre vár, ne legyen szívbajos, ha elkapja a görcs, hanem fájdalmak közt fetrengve tárcsázza csak a mentőket…!
Mert szomorú, de az a nagy igazság, hogy a betegek szempontjai nem sokat számítanak Szlovákiában. Néha az ember úgy érzi, mintha kegyet gyakorolnának rajta, ha beteg és ellátásra szorul. Borzasztóan rossz érzés, hogy tehernek, nyűgnek érzi magát valahányszor arra kényszerül, hogy orvoshoz menjen. Mert ezt éreztetik vele. Nem ő az első, az biztos. Tőle csak az az elvárás, hogy fizesse egy életen át a biztosítást. Amikor meg rászoruló lesz, megbetegszik, hitegethetik, hogy hamarosan megműtik, megkapja azt a drága gyógyszert, amire szüksége van. Röviden és velősen, aki csípőprotézisről álmodozik, az nem árt, ha felvértezi magát nagy türelemmel és sok-sok optimizmussal.
