Csend a lelke mindennek
A csillag lesz a jel, megírták már régen. Az ember azóta is gyakorta föl-föltekint az égre, a mennybolt felé, s van úgy, hogy oda is kívánkozik. Szeretné megérteni és megérinteni a földöntúli létezést.
Mindig vágyunk, vágyakozzunk az elérhetetlen után. Nem tudunk már várni, elfelejtettük, hogy vannak titkok, misztériumok, ahová tilos a bemenet.
Pedig most ideje van az elcsendesedésnek. Ha mint eleink, követnénk a bölcs természet példáját, akkor tudnánk, mi a dolgunk. Ő most pihen, félig-meddig már alszik, csodálatos körforgásában most jött el az alvás, vagy inkább a szenderedés időszaka. A nagy munkát már elvégezte, virágba borított, termést hozott, szaporított. A semmiből újra meg újra továbbviszi az életet.
Mi emberek, parányok bölcsességben igencsak messze vagyunk tőle. Még ha azt is hisszük olykor, a világ urai vagyunk, nagy dolgokra hivatottak, s legyen meg a mi akaratunk. A teremtő erő valóban bennünk van, ezt kellene okosan használnunk magunk és mások javára.
Ideje visszavonulót fújnunk. Ez az egyik legnehezebb dolog. Most, amikor az év végi zárások, munkaleadások gyorsított tempót diktálnak, akkor kellene visszavennünk a tempóból. Ez a kettő oly nehezen fér össze, szinte lehetetlenség. Ez is csak azért van, mert felborítottuk a régi rendet.
Nagyszüleink ilyenkorra már minden nagy munkával végeztek. Csendesültek napjaik, lassacskán készülődtek a nagy ünnepre. Várták a Messiást úgy, ahogy illik. Sok fohásszal, imával, rorátéval. Mi több, még haragosaikkal is kibékültek, és igyekeztek türelmesnek lenni. Hangos vagy csúnya szó nem nagyon hagyhatta el szájukat, nem dorongolták le egymást. Gyakran néztek fel az égre… S akinek kellett, rászorult önzetlenül és boldogan adtak. Azt, amijük volt. A kevésből is jutott. Nekünk a sokból is nehezünkre is esik. Ha néznek bennünket odafentről, nem biztos, hogy büszkék ránk.
Egyszerűen éltek, kevesebbel is beérték. A lelkük nyugalmára azonban sokkal jobban vigyáztak. Ha valami nem ment, nem tudtak vele mit kezdeni, egyszerűen fel-adták. Az ég felé. Onnan remélték a megoldást.
Adventkor felébred bennük a vágy, hogy jók legyünk, tisztábbak és fényesebbek. Gyertyát gyújtunk, Bibliát olvasunk, rámosolygunk még az idegenre is. Sokkal könnyebben elérzékenyülünk, s mintha kinyílna szemünk, mások baját is hamarabb észrevesszük. Odakint nagy a sötétség, de odabent világosság gyúl. Pislákoló kis gyertyaláng, ami hevít, melegít és reménnyel tölt el bennünket. Lassan épülget bennünk az aprócska betlehem, ahová sokan beférnek.
