Caligula szatrapái, amikor a profit kötelez

Ha nem korábban, legalábbis az elmúlt évek történései, illetve az aktuális amerikai kormányzat cselekedetei és az annak élén álló elnök, Donald Trump döntései és kijelentései tükrében minden kritikus gondolkodással megáldott hírfogyasztó számára egyértelművé kellett válnia, hogy az öreg kontinensnek a transzatlanti együttműködés kölcsönös érdekérvényesítésének – korábban is látszólagos – ideájának kora véget ért. Amikor jó idők járják, még egy „tartomány” is álmodozhat a „barátságról”, amikor azonban szembe köszön a kemény valóság, már csak az érdekek maradnak.

Utóbbinak félremagyarázhatatlan oka, hogy leválassza a kiemelt konkurensnek számító Európát a megfizethető energiaforrásokról, amely Washington szempontjából konkrét veszélyként volt értelmezhető a magántőke érdekei mentén valós iparát elvesztett és adósságcsapdába került – tíz havonta átlagban egy billió dollárral szaporodó adóssággal megterhelt – amerikai gazdaság szempontjából.

Mindez – az európai energiahordozó piac megszerzése és ezzel egyidejűleg az „ősgonosz” orosz ellenfél gazdasági meggyengítése - persze távolról sem volt elégséges a terjeszkedő kínai gazdaság ellensúlyozására és annak kivédésére, hogy az idestova fél évszázada egyre csökkenő gazdasági jóléttel küszködő amerikai középrétegnek ezek a folyamatok politikailag indokolhatóak legyenek. Így aztán jöttek az ígéretek és az ezekkel járó – a korábbi ideológiák mentén -–egyre kevésbé indokolható lépések is, köztük az aligha komolyan vehető – drogterrorizmussal indokolt – venezuelai beavatkozás. Illetve a jórészt izraeli érdekek mentén kezdett Irán elleni háború, amely jelenlegi állása mentén gazdasági szempontból ugyan pozitív hozadékúnak számíthat, ugyanakkor Washington számára politikai szempontból belföldön egyre kevésbé indokolható, és európai helytartóit is egyre kilátástalanabb helyzetbe juttatja.

Miért is? Amellett, hogy az Irán ellen Izraellel közösen indított háború állítólagos indokait – az állítólagos iráni nukleáris fegyverzetfejlesztési program előre lepését – az amerikai hírszerzés is cáfolta, a konfliktus annak erkölcsi tarthatatlansága mellett olyan problémákat is a felszínre hozott, mint a Washington európai szövetségeseinek egyértelmű károkozása.

Az, hogy bár Trumpéknak legalább napi kétmilliárd dollárjába kerül a – deklarált célok mentén – gyakorlatilag semmilyen eredményt nem hozó háború, Európa rendkívül magas árat fizet azért energiabiztonsága fenntartása mentén. Ezzel összefüggésben a Bloomberg írása annak veszélyeire figyelmeztetett, hogy az energiahordozók piacán a Hormuzi-szoros lezárása miatt előállt bizonytalanság egyebek mellett belátható időn belül az elsődleges energia-válságon kívül a műtrágyalapanyagok várható hiánya miatt élelmiszer-ellátási problémákhoz, illetve a hétköznapi utazás árainak emelkedéséhez is vezethet.

Ez persze nem feltétlenül kell, hogy érdekelje Donald Trumpot, akinek szellemi épségét manapság napi szinten változtatott megnyilatkozásai mentén egyre gyakrabban vonja kétségbe a nemzetközi sajtó, tegyük hozzá: értelmezhető okokból. Hiszen a saját személyét a közösségi médiában a „megváltóként” prezentáló, és a Nobel-békedíjra aspiráló, ám ezzel egyidejűleg elődjeinél több háborút elindító elnök olyan kijelentései, mint, hogy egy „egész civilizációt fog letörölni” a Föld színéről, finoman fogalmazva is megosztónak számítanak.

Ennek értelmezéséhez tudni kell, hogy jelenleg az USA a legnagyobb gázkitermelő ország a világon, a globális kitermelés 44 százalékát tudhatja a magáénak, 2024-ben 1,15 billió köbméterrel évente, és ez tavaly tovább nőtt. Az USA tavaly ugyancsak a világ legnagyobb kőolajkitermelője volt, a globális kitermelés 16 százaléka onnét származott, miközben – mivel nem az OPEC tagja – nem érintették a korlátozások sem. Ezért az iráni háború okozta energiaválságon – amelynek következményei igazán még csak most fognak begyűrűzni – az energiahordozók árainak ugrásszerű emelkedésén, tisztán profitál. Még amellett is, hogy jelentős összegeket költ a konfliktusra.

A helyzetet jól mutatja, hogy a Jefferies befektetői bank szerint az amerikai olajvállalatok csak az idén legalább 63 milliárd dollár többletbevételre tehetnek szert az idén az olajárak emelkedéséből. Mindeközben az amerikai exportőrök LNG kivitele a konfliktus kezdete óta is jelentős mértékben nőtt, s ezzel egyidejűleg ennek az energiahordozónak az ára az európai felvevő piac számára másfélszeresére emelkedett.

Ami azonban fontosabb információ, hogy az energiahordozók árainak és az ezekkel járó problémák gyakorlati begyűrűzése még csak most várható, hiszen például csak ezekben a napokban érnek be az európai kikötőkbe a konfliktus előtt útjukra indult szállítóhajók. Azaz eddig leginkább csak a tőzsdéken megjelent árfolyamváltozásokat lehetett érzékelni, nem pedig a valós ellátási problémákat.

A közel-keleti energiahordozók kivitele terén előállt ellátási bizonytalanság – minden más probléma mellett olyan inflációs hatást is generálhat, amely leginkább Európát sújtja majd. Erről Ernst Wolff gazdasági szakújságíró vélekedett, aki szerint mindez leginkább a logisztikai költségek emelkedése mellett az élelmiszer-előállítás költségeinek meredek emelkedéséhez és így a fogyasztói árak növekedéséhez vezet majd. Bár ennek kihatásai egyes fejlődő országokban lesznek a legdrámaibbak, a változások Európát – és a kontinensen az anyagilag legérzékenyebb rétegeket – ugyancsak komoly mértékben érinthetik és az előállítási folyamatok olyan újra fogalmazásához is hozzájárulhatnak, amelyek elszenvedői a hagyományos termelők, haszonélvezői pedig a transznacionális nagytőke szereplői lehetnek.

Az pedig, hogy mindezek után, mi jöhet még, elemzők szerint távolról sem ad okot a bizakodásra, legalábbis az európai átlagember szempontjából és a kiszámítható gazdasági folyamatok tekintetében sem. Bár elvben Európa szempontjából „távoli” tervekről van szó, a jelenlegi globális gazdaságban ezek kihatásait sem lehet félvállról venni.

Alig négy hónappal azután, hogy a Donald Trump vezette amerikai kormányzat az úgynevezett „nemzetközi közösség” cinkos hallgatása mellett és szinte minden lehetséges nemzetközi jogszabályt megszegve elrabolta egy független ország, Venezuela, megválasztott államfőjét és gyakorlatilag a gyarmati idők módszerével „ellenőrzése alá vonta”, vagyis elrabolta annak nyersanyagkincsét, számos elemző szerint a washingtoni Caligula újabb hasonló lépésre készül. Ezúttal a sok évtizednyi, egyoldalú és a világ legtöbb országa által jogosulatlannak minősített amerikai szankcióknak nehezen, de sikeresen ellenálló Karib-térségben, a „Szabadság szigete” vagyis Kuba ellen.

Mindezek tükrében legalábbis számos kérdést felvet Európa – és a mindezidáig egyértelműen nem az európai polgárok érdekeit szem előtt tartó, hanem sokkal inkább afféle szatrapaként viselkedő uniós vezetés – szempontjából, hogy merre is kellene elindulnia az öreg kontinensnek. Ahhoz, hogy ha régi „fényét” és lakosainak állítólagos „jólétét” nem is lesz képes fenntartani, legalább egy viszonylagosan elfogadható jövőképet meg kellene tudnia teremteni, levetkezve az összes olyan behatást, amely a szakadék, és nem a jövő irányába mutat.