Bűvésztrükkökről és csodákról
Egy régi mondás azt tartja: harmincon túl senkinek a jelleme nem változik meg alapjaiban, vagy ha mégis, az csak annyit jelent, hogy addigra már jól megtanult hazudni. Bár az előző kijelentésből sugárzó „előítéletesség” bizonyos körökben nem szalonképes, mégis egy kicsit olyan, mint amazoknál a futás vagy éppen a hazugság, időnként nagyon hasznos tud lenni. Főként, ha az ember olyan politikusokat hallgat, akik hétköznapi munkamódszerükké tették a csalást.
Amikor két évvel ezelőtt az EU vezetése elfogadta azt a szabályozást, amely alapján 2035-től gyakorlatilag megtiltották a hagyományos motorokkal felszerelt – benzines vagy dízelautók – forgalomba hozatalát, sokan voltak akik a fejükhöz kaptak és azt mondták:
Brüsszelben a félkegyelműek most már túlmentek minden határon,
hiszen egy ilyen szintű reguláció azon felül, hogy túllépi a legsúlyosabb bolsevik éra tervgazdaságának agymenéseit, az európai gazdaság húzóágazatának számító autóipar koporsójába is beveri az utolsó szöget.
Hogy a kezdeti felháborodást miért nem követték tettek is, az egy különálló írást érdemelne, de ezen a téren egyelőre maradjunk csak annyiban, hogy az évtizedes progresszív agymosás által szellemileg és jellemileg kasztrált átlageurópai részéről ez a beletörődés nem is volt annyira meglepő. Sőt, igazából ugyanannyira elvárt jelenség volt, mint az, hogy annak a társaságnak a szellemi örökösei, akik korábban egy tollvonással tették a gazdát földönfutóvá, majd a legbüszkébb szőkét a barnák előtt térdelővé, most éppen az európai autóipar világszerte vágyott termékeit gyártókból csinálnak kerékpáros nemzetet.
Aztán jött a „csoda.”
Nem sokkal az ünnepek előtt egy nagy hangon tett bejelentésből megtudhattuk, hogy az EU „visszalépett” és enyhített a belső égésű motorokra vonatkozó korlátozáson, és – mily kegy – megelégszik azzal, hogy az autógyártóknak 2035-től nem 100 hanem „csak” 90 százalékkal kell csökkenteniük az autók kipufogógáz kibocsátását, a 2021-es szinthez képest.
A „hatalmas” engedményt a Brüsszel-pozitív sajtó megpróbálta úgy prezentálni, mintha azt az Ursula von der Leyennel folytatott drámai tárgyalás során az Európai Néppárt elnökének, annak a Manfred Webernek sikerült volna elérnie, aki társaságával együtt egyre komolyabb félelmekkel tekint a józanság erősödő hangjainak irányába. A vásár azonban nem csak és nem elsősorban a brüsszeli fősodor választói szimpátiavesztésén állt. Annál is inkább, hiszen Brüsszelben már nem egy példán megmutatták, hogy egy-egy választás befolyásolására vagy éppen eredményeinek érvénytelenné ellehetetlenítésére kezükben tartják a „know-how-t.”
Sokkal inkább a „felesleges” gőz leeresztésének, a kettőt előre egyet hátra politika jellegzetes példájának lehettünk tanúi.
Miért is?
Mit is hoz voltaképpen a „változtatás”,
aminek úgy kellene örülni, mint az életfogytig tartó gályára ítéltnek, amikor ugyanolyan tartamú várrabságra enyhítik a büntetését?
Az enyhítés ugyanis csak a belsőégésű motorok technológiájának kegyelmez meg, az elérhető árú gépkocsira vágyó vásárlónak nem.
A még a szomszédba is magánrepülőgépeken utazó brüsszeli főbürokraták ugyanis azt tették lehetővé, hogy a „környezetszennyező járműtípusok” úgy hozhatók forgalomba korlátozott mennyiségben, ha azokat a gyártók szén-dioxid kreditek megvásárlásával kompenzálják, ami viszont egyértelműen ezeknek a járműveknek olyan szintű áremelkedésével jár, amely csak a prémium kategóriákban vásárlók számára lehet többé-kevésbé elfogadható. Magyarán: akinek eddig sem volt drága egy százezres autó, az majd valamivel többet fizet érte, a brüsszeli nagyuraknak, mint ahogy eddig is megfizeti az európai adófizető, a többiek pedig járjanak biciklivel vagy busszal.
Mindenki elégedett és pont.
„A kezemet figyeljék, mert csalok” – ezek a szavak, talán nem csak a nem ebben az évszázadban született generációk képviselőinek csenghetnek ismerősen. Amikor ikonikus trükkjei bemutatásakor Rodolfó, A bűvész, kimondta őket, talán nem is gondolt arra, hogy szavait alapvetésként kellene tanítani és nem csak a politológiát hallgatóknak. Egy olyan, még meg sem született, de már velejéig rothadt birodalomban, ahol az uniós alkotmányt átsminkelve Lisszaboni szerződésként erőltették át, ahol a lázadás veszélyét kiváltó migrációs kvótákat, migrációs egyezménnyé hazudva próbálják a nyakunkba varrni, ahol a hazugság kommunikációs módszer, ott az akaratnyilvánítás nem lehetőség, hanem a holnap megtartásának eszköze. Mert a holnap nem csodavárásból és végképp nem bűvésztrükkökből születik.
