Bűntelenek és büntetlenek

Kollégámmal mi sem tudjuk elengedni, hosszú esti beszélgetés lesz a vége, főleg, hogy másként is látjuk a nyitott akták ügyét. Ő azt mondja, a múlttal való szembenézést nem lehet megspórolni, én úgy gondolom, ezt a kilencvenes években kellett volna megtenni, és több mint mulasztás, hogy nem így történt, harminchat év után azonban ezzel már csak az utódokra rakjuk a szülők-nagyszülők terheit, bűneit, tetteit. Mind a kettőnk álláspontja védhető, a magunk módján igazunk van, neki is, nekem is. Persze, kellenek a higgadt észérvek, de ahol emberi sorsokról van szó, a száraz tények kevésnek bizonyulnak, ahogy a miért most, miért így kérdések is joggal várják válaszukat. 

Kollégámmal ellentétben én már egyetemistaként éltem meg a rendszerváltás zavaros éveit, amiben a legnagyobb zajt kétségkívül és joggal az ŠtB-akták körüli viták csapták. Talán már 1992-t írtunk, amikor a prágai Rudé krávo-ban megjelent az úgynevezett Cibulka-lista, az állambiztonsági szolgálat (ŠtB) ügynökeinek a névsorával. És mint kiderült, sok pontatlansággal, fals adattal, hiszen a több mint 200 ezer nevet tartalmazó listára olyanok is felkerültek, akik nem működtek együtt, vagy el is utasították azt, és volt, hogy a megfigyelt is a megfigyelők között szerepelt. 

Hihetetlen indulatokat vetett ez már akkor is, ígéretes karrierek törtek ketté, az érintettség okán tisztesnek hitt életpályák olvadtak szét pillanatok alatt, és az is megesett, hogy az áldozatra került a bélyeg, ártatlanul, de letörölhetetlenül. Ahány név, annyi sorstörténet, az aljastól a gyáván át az áldozatig bezárólag. És mint minden ilyen helyzetben, az emberi sorsok másodlagosak lettek a politika árnyékában, amelynek az asztalán 1989-től folyamatosan ott volt az ŠtB-akták ügye, mint egy csőre töltött fegyver, a kérdés csak az volt, kinek a kezébe kerül és az hogyan él vele.

Nem csak városi legenda, hogy iratok tűntek el a trencséni Tiso-villából Vladimír Mečiar belügyminiszteri hatáskörében, így nem derülhetett ki soha, hogy a Doktor fedőnév alatt nyilvántartott ügynöknek mit tartalmazott az aktája. Az akkori hírek szerint a volt belügyér, későbbi miniszterelnök nemcsak a saját aktáját, politikai ellenfeleiét (Dubček, Budaj…) is megszerezte. De még a vad történetek és törvénytelenségek ellenére is elmondható, Csehszlovákia időben rendezte ezt a kérdést, és Szlovákia is jó döntést hozott, amikor Ján Langoš vezetésével létrehozta a Nemzet Emlékezete Intézetét, mindenki számára hozzáférhetővé, kutathatóvá téve az aktákat. 

Ezzel egyébként a magyar döntéshozók sem maradtak adósak a társadalom felé, hiszen az iratok évek óta hozzáférhetők, mindenki kikérhette a saját aktáját. Ezt fejelte meg most a Tisza-kormány azzal, hogy – választási ígéretét teljesítve - közzétette a hálózati nyilvántartások adatbázisát, mintegy 60 ezer nevet. Ahogy az várható volt, nagy az érdeklődés, még nagyobb a kíváncsiság, ki érintett, napok óta dőlnek ránk a nevek, és minden megszólalónak van egy „én soha senkit” története. 

Megtört emberek mondják el vélt vagy valós igazukat, gyerekek és unokák magyarázzák szüleik és nagyszüleik egykori élethelyzetét, a 60 ezer név 60 ezer élettörténet. Mert ez sem fehér és fekete, egészen biztosan volt, aki meggyőződésből, más kéjből, galádságból, avagy előmenetelt remélve jelentett, de hány olyan történet van, amikor zsarolással, erőszakkal, megfélemlítéssel kényszerítettek embereket együttműködésre. Ráadásul a közzétett adatokból kevés derül ki, hiszen a nyilvántartási lapokon csak azonosító adatok vannak, azt, hogy ki mit tett, valóban jelentett-e, egyelőre nem tudni. De addigis hány sors roppan meg? 

Mint minden ilyen lista, ez is felvet hitelességi kérdéseket. Bombaként robbant a hír, hogy a rendszerváltás emblematikus személyiségének, Lezsák Sándornak a neve is az aktákban szerepel, „rendszerhibaként”, ahogy utólag próbálta a kormány és a levéltár a botrányt kommunikálni. Sőt, még további 163 „rendszerhibára” derült fény, akik tévedésből kerültek az ügynökök közé, hiszen megfigyeltek voltak. Most pedig megrágalmazottak lettek. Lezsák jóvátétele egy bocsánatkérés, a többiekről szó sincs. Ezek után jogos a kérdés, és mi van azokkal, akik neve ugyan ott szerepel az aktákban, de soha nem jelentettek, most mégis megkapták az ügynök bélyegét. Nekik ki szolgáltat majd igazságot? Ott van Nobel-díjas tudósunk, Karikó Katalin is, aki néhány éve már nyilatkozott arról, hogy édesapja 56-os múltja miatt zsarolták be, de soha nem jelentett. Aki a 23 éves lányt megzsarolta közismert ember volt, a rendszerváltás sem akasztotta meg karrierjét, sőt, megyei rendőrfőkapitányból hágai diplomata, majd országos főrendőr lett, később az Europol szakmai elöljárója. 

És éppen ez a baj ezzel a listával! Nem az állampárt torzulásaiként a rendszert működtetőknek a névsorát olvashatjuk, hanem csak a kényszerű ügynöklétbe zsaroltakét, mert legtöbbjüket valószínűleg valamilyen módon kényszerítették. Ebben a furcsa játszmában felcserélődnek a bűnök és a bűnhődések, de akkor mi a moralitás mércéje? 

Nehéz megérteni, miért volt ez kardinális kérdés a Tisza-kormánynak. Szavazóinak, főleg a fiataloknak ez távoli múlt, a realitások miatt elterelő hadműveletnek túl kockázatos, Orbán Viktor lehetséges érintettségét még a politikai ellenfelei is határozottan cáfolták, és a történelmi igazságtételhez sem csak az ügynökök, de tartótisztjeik neve is kellene, mert ez így féloldalas. Az már most látható, a kormány ebből aligha profitál sokat, és nem csupán a védhetetlen hibák miatt, az árkok viszont tovább mélyülnek, a gyűlölet újabb utat tör magának, a társadalmi megbékélésnek semmi esélyt sem adva. A szellem pedig kikerült a palackból.