Bűnhődés nélkül?
Mi volt, mi lehetett ki nem mondott célja a második világháború utáni oktatáspolitikának, hogy a programjából sürgősen törölték az ógörög és a latin nyelv tanítását? Az egyik feltevés, amely közvetlen realizmusával sem igazán meggyőző, hogy a huszadik-huszonegyedik század már merőben más, egzakt ismereteket igényel. Vagyis a latinra, az ógörögre többé nem lesz szükség.
Az elmúlt évtizedek során jobbféle vagy éppen remek irodalmi műveket olvasgatva újra fel-felbukkan a kérdés: tényleg, miért nem tanítják a közép- és felsőfokú iskoláinkban általános tantárgyként a latint? Miért hagyták ebek harmincadjára az ógörög nyelvet, amelyet a háborút megelőző idők gondolkodói, művészei, írói még oly fontosnak tartottak? Hiszen ezzel az európai kultúrát vágták le tápláló gyökereiről!
Többen felvetették annak a lehetőségét, hogy a második világháború után a kettéosztott Európában (és másutt is) nem szakmai, hanem oktatáspolitikai vagy inkább ideológiai szempontok érvényesültek.
„Új” világot építő szempontok, amelyek a vasfüggöny mindkét oldalán a megalapozott történelmi tudás és a keresztényég meggyengítését tűzték ki célul. Kelet-Európában a kommunizmus (A múltat végkép eltörölni!), Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a társadalmakra szabadított hedonizmus végezte a roncsoló munkát.
Csupán előjátéka volt mindez egy nagyszabású pusztító koncepciónak, amelynek kultúrát-szellemet romboló nehéztüzérségét ma is a hollywoodi filmek alkotják. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényében még a jó és a rossz (a bűn és a bűnhődés) a keresztény erkölcs alapján értelmeződik. A bűntudat, amíg létezett, erős visszajelzés volt, ha megszegtük a krisztusi szeretet-törvényeket. Korunk szembetűnő jelensége – többek közt Hollywood buzdító tanítása szerint is –, hogy a bűntudat helyébe a felszabadító racionalitás, a „modern” felülkerekedés vagy éppen a sikerélmény lépett. Ezt ma már az európai politikai gyakorlat naponta bizonyítja.
Az ógörög tragédiák még ismerték a kínzó (de erkölcsileg megtisztító) bűntudatot. Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész tragédiáiban még kultúrateremtő forrásként merítettek belőle etikát, erkölcsöt, tartást, életmodellt. Ellenpéldaként említeném napjaink aktuálpolitikájának két hírhedt antihősét: Angela Merkelt és Gyurcsány Ferencet. Miután Gyurcsány „jótékony” amnéziába merült a parancsára megvakított vagy rokkantra vert békés tüntetőkkel kapcsolatban, és miután Angela Merkel is befejezte az Európát szétzüllesztő bevándorlókkal a baráti szelfizést, biztosra vehető, hogy (európai igazságérzékünket sértve) egyikük sem fogja elnyerni méltó büntetését! Merkel és társai Németország tudatos tönkretételéért, mondjuk egy új nürnbergi pert. (Oidipusz király az ehhez hasonló politikai vakság kiderültével sejthetőn megvakította volna magát.)
Ha 2022-ben Nyugat-Európában még valaki megérdemelt bűnhődést reklamálna, annak Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényét ajánlom elolvasásra.
(Hogy legalább a könyvlapokon helyükre zökkenjenek a dolgok.) A regény főhőse, Raszkolnyikov korunk két antihősével, Merkellel és Gyurcsánnyal ellentétben bíróság elé kerül. Rettenetes baltás gyilkosságáért szibériai kényszermunkára ítélik.
Meghökkenve olvasom újra a regény zárófejezetében Dosztojevszkij zseniális előrelátását. A tizenkilencedik század második felében (1863–64 táján) írta ezt a remekművet. „Raszkolnyikov – írja – az egész nagyhetet a rabkórházban töltötte. Mikor már lábadozott, visszagondolt az utóbb lázálomnak tűnő gondolataira. Valami szörnyű, sosem látott, sosem hallott gyilkos ragály fertőzte meg a világot, elárasztva egész Európát. El kellett pusztulni mindenkinek, kivéve néhány kiválasztottat. Valamilyen „trichinák” terjedtek szét egész Európában, s akinek a testébe (lelkébe) hatoltak, ember még olyan okosnak nem hitte magát, mint ezek a fertőzöttek. Soha senki nem bízott még olyan ellentmondást nem tűrően a saját tudományos (hagymázas?) ítéletében, mint ők, az isteni teremtés rendjével szemben.”
Jövőnket tekintve, íme Molnár Tamás csöppet sem „lázálmas” előrejelzése:
