Búcsú a szoknyától és a józan észtől
A társadalom józanabb – bízom benne, hogy nagyobb – része vélhetően egyetért velem abban, hogy nem vezet jó irányba, ha az alap- és középfokú oktatási intézményekbe befurakodik a politika. Ami viszont még ennél is rosszabb, az az, amikor ezekben a jövőteremtő intézményekben a politikai korrektség jegyében élet- és természetidegen gondolatiságot kényszerítenek a gyerekekre.
Utóbbira nem kell súlyosabb példa az angliainál, ahol már legalább 40 iskola döntött a szoknya viseletének betiltásáról azért, hogy iskolai egyenruhájuk „semleges” és így a transzgender diákjaiknak is megfelelő legyen.
A „haladó szellemiségnek” erről a legújabb terjeszkedéséről az egykoron konzervatívnak tartott szigetország, akkor még többségében angolok lakta fővárosában megjelenő The Times számolt be, egy felmérésre hivatkozva, s hozzátéve: egyre több iskola fontolgatja ugyanennek a lépésnek a megtételét.
Lehetne persze viccelődni azon, hogy vajon nemcsak a „legendásan jó” angol–skót barátság miatt vált-e befutóvá a nadrág a szoknya helyett? Vagy azon, hogy az utóbbi, a semlegesség nevében harisnyába és szoknyába kényszerített fiúcskák látványa mikor válik néhány „kifinomult ízléssel” rendelkező intézményvezető álmából valósággá? Esetleg – ha néhány megszállott etnomazochista haragját szeretnénk kivívni – legyinthetnénk is, mondván: úgyis mindegy, a burka alatt éppúgy elfér majd a nadrág is, mint a szoknya.
Amiért inkább talán mégsem viccelődnék a témával, annak az a legfőbb oka, hogy amit ezek fontolgatnak, azt bizony hótziher, hogy meg is teszik, előbb vagy utóbb, de itt nálunk is. Hofi viccelődött annak idején: először büntették, aztán már csak ejnye-bejnye, de azt nem szeretném megvárni, hogy kötelezővé tegyék! Én sem, itt nem!
Vannak várak, amelyek elestek. Ilyen a szigetország is, amelynek őslakosai kisebbséggé váltak a saját fővárosukban, melynek vezetője egy olyan etnikumhoz tartozik, amelynek egy tagja száz éve még be sem léphetett volna egy olyan étterembe, ahová angolok járnak. Elesett az ország, amelynek leghíresebb királynője még az asztalok lábát is letakartatta, nehogy az valakit a női lábra emlékeztessen, s most városában betiltják a szoknyát!
Ha egy emberre rabruhát adsz, kopaszra nyírod, rabnak fogják látni és idővel ő maga is annak érzi majd magát. Ha egy kislánynak lehetetlenné teszed, hogy nőként nőjön fel, egy kisfiúnak, hogy férfivá akarjon válni, azt veszed el tőle, ami, amitől ember, így ne csodálkozz rajta, ha nem fog emberként működni! A hagyományos nemi szerepek felcserélhetőségének erőltetett mantrája, a szerepek összemosása, jellegzetességeik háttérbe szorításának összessége egy erőteljes körülményegyüttes. Annak a következő generációkra gyakorolt hatását ma még csak megbecsülni próbáljuk, de ha csak a leghalványabb lehetősége is fennáll, hogy ezek miatt esetleg ezek a generációk létre sem jönnek, akkor egyszerű a válasz: nem a szoknya és nem a józan ész kell legyen az, amitől búcsút veszünk!
Az írás megjelent a Magyar 7 31. heti számában.
