Búcsú a katedrától
Szeme olykor könnybe lábad. Mintha valami fátyol ereszkedne rá. A másik pillanatban már mosolyog. Nincs mit tenni, mondja, minden lehetséges korhatárt betöltött, tovább már nem taníthat. Utolsó négy óráját tartja ma… Pedig benne van még erő és kedvnek sincs híján. Több mint negyven katedrán eltöltött év után jönnek a dolgos nyugdíjas évek. Mert abban biztos vagyok, hogy kitalál valamit magának, ami leköti, aminek értelmét látja. Nem lesz neki elég a kert gondozása és a házimunka.
A zsibongó osztály, a krétaillat ősztől már a múlté. Tanárnő, hiányozni fog. Nem maradhatna még? Köszönöm, hogy eljuthattam az érettségiig. Mutatja azt a szeretettablót, amit a diákjai készítettek neki. Ez kikerül a falra is, otthon. Olyan szakpárosítást oktatott, ami ritkaságszámba megy, és egyes szakiskolákon nélkülözhetetlen. Ő maga is egy kisebb fajta intézmény lehet, hiszen volt diákjai évtizedek múltán is emlegetik… A híre megelőzi… Aki ebbe az iskolába jön továbbtanulni, reméli, hogy hozzá kerül…
Amikor a házuk előtt elmegy egy autó és ő véletlenül éppen kint van az udvaron, nem egyszer előfordul, hogy az autó megáll vagy visszatolat. Ilyenkor többnyire valamelyik régi diákja száll ki a volán mögül, hogy üdvözölje és megköszönje, amit érte tett. Hogy beszámoljon sikereiről – mérnöki diploma, netán ugyanaz a természettudományi szak, amit annak idején ő maga is végzett. De arról is, hogy boldog családapa vagy családanya lett időközben. Igazi példakép sokak számára.
Tanítani és nevelni. Úgy tartja, mindkettőt kell.
Szigorral, de megértéssel. A rendszeres munka és szorgalom meghozza gyümölcsét. S a tudás hatalom. Ő maga elsőgenerációs értelmiségi, másik két testvére is egyetemet végzett. S van egy másik küldetése is. Erősíteni a diákokban a magyarságtudatot. Legnagyobb öröme, ha volt diákjai gyermekei, unokái is magyar iskolába járnak.
Lassacskán elhagyják a katedrát a nagy öregek. Ha szabad ezt a szót használnom. Akik még akkor kezdtek tanítani, amikor zsúfolásig voltak tömve az osztályok diákokkal. Volt bőven „gyerekanyag”, lehetett válogatni, ki kerüljön be egy-egy jónevű középiskolába. Ők még az átkos rendszerben is lehúztak jó tíz évet, amikor a pedagógus iránti tisztelet még íratlan szabály volt. Amikor nem volt számítógép, se mobil… Csak ceruza meg vonalzó.
S nekik sem lehetett könnyű később idomulni a modern kor követelményeihez és elvárásaihoz. A különféle problémákkal terhelt ifjúsághoz… A tisztelet ma már nem jár automatikusan, otthon a gyermeket erre már nem tanítja meg a szülő. Ki kell vívni, vagy inkább érdemelni. A Covid alatti online oktatás – őszülő fejjel – sokak számára lehetett próbatétel… S mégis. Talán ők azok, akik még nem csüggedtek. Vagy legalábbis ritkábban, mint a fiatalabb pedagógusok.
Mintha bennük még több lett volna a tettvágy és a lendület.
Akik még az illemszabályokra is megtanították a diákokat. Ismerték és használták a varászszavakat. Kérem, köszönöm, bocsánat, elnézést, legyen szíves… Mindannyian őrizgetünk magunkban kiváló pedagógusokat. Régebben úgy szoktuk mondani, világító fáklyákat. Akik maguk is lobogtak. Égni kell annak, aki gyújtani akar…
Az iskolaév végén bizonyára lesznek jópáran, akik leteszik a lantot, akik számára a pedagógusi pálya véget ér, nyugdíjba vonulnak. Bizonyára lesznek olyanok, akik várták ezt a pillanatot, míg mások a törvény „bötűje” miatt mennek csak pihenőre. Akik még folytatnák… Akiknek hiányozni fog a csengetés és nehezen szokják meg a csöndességet. Akiknek új elfoglaltságot kell találniuk. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbjüknek ez sikerül is.
