Bolondos május elsejék
Az érsekújvári gimnázium egyik eldugott pincehelyiségében lehet, hogy még ma is ott lapulnak azok az transzparensek, amiktől legjobban ódzkodtunk a hetvenes években a szocialista május elsejei felvonulásokon. Mert nehezek voltak, és rossz időben a szél majdnem kicsavarta kezünkből a szellemóriásokat: Marxot, Engelst és Lenint.
Nem jutalomból, hanem általában büntetésként valami előző vétkek miatt kaptuk meg őket, és a felvonulás végén egykönnyen nem szabadulhattunk meg tőlük, vissza kellett szállítani a hatalmas táblákat a gimibe. A többiek már javában ehették az első harapáskor ingükre spriccelő virslit vagy szafaládét mustárral, ihatták stikában a sört a nagy napra felállított büfésátrak mögött a Vásártéren, mi meg cipelhettük Marxékat vissza az iskolába. Nem mertük elhajítani őket valamelyik utcasarkon, meg aztán a pedellus nagyon jól tudta, hogy a kiosztáskor melyik nebuló kezébe mit adott. Nekem egyszer volt egy Engelsem! Úgy gondoltam kedvetlenül, hogy sorrendben csak a harmadik jutott, épphogy dobogós, bezzeg Marx és Lenin! Akkor még nagyon divatosak voltak az olyan sokmozgásos, parancsszavas népünnepélyek, mint a május elsejei felvonulás vagy a gigantikus szpartakiád sportrendezvény, melyre évekig készültünk. Közben le is érettségiztünk, Prága kimaradt. Vasárnap reggel nosztalgiából tornázom egyet, utána virsli sörrel, a vurslit már kihagyom.
Örök időkre a Szovjetunióval! Ez volt az egyik gyakori szocialista szlogen május elsején, ezt skandálták a felvonulók is torkuk szakadtából, főleg a tribün előtt.
Egy frászt, hazugság volt! A szovjetek már régen a felejtőben, most pedig már a legnagyobb utódállamuk is lassan, de biztosan odakerül. Pedig, ha Heger vagy Čaputová csak egyszer is fogott volna a kezében május elsején vörös lobogós, sarló-kalapácsos zászlórudat vagy olyan szocialista szellemóriásos transzparenst, mint én, nem mondottak volna le olyan egykönnyen a legnagyobb pravoszláv testvérről Brüsszel érdekében. De fiatalabb koruk miatt nem fogtak olyanokat, csak most egymás kezét, amikor versenyt űzve támogatják az ukránt és szapulják az oroszt! Nagyon úgy fest a dolog, hogy az elvtársaink után a „tavárisokat” is letaszítják a tribünökről, hogy ne legyen gáz!
Örök időkre a Szovjetunióval! Akkoriban vicces volt nagyon Magyarországon, hogy egyszer a Népszabadság főoldalán szalagcímben számolt be arról, hogy valamelyik vidéki nagyvárosban kiosztották az ideiglenesen az országban tartózkodó szovjet katonatiszteknek az öröklakásokat, mivelhogy ez volt a nevük az ottani szövetkezeti lakásoknak. Hál istennek, nem voltak örökéletűek sehol sem! Azt viszont akkor sejteni se lehetett, hogy a szovjet tisztek ukránok vagy oroszok voltak-e, egyforma volt az egyenruhájuk, egyikükére se volt kivarrva ”Z” betű, talán csak a kirgizek lógtak ki a sorból fizimiskájuk miatt.
Érsekújvárban is állomásoztak a régi huszárlaktanyában szovjet alakulatok. A műemlék királyi-császári lovarda egy részét átalakították tornateremmé, a másik felében lovak helyett pedig tankok voltak. Ezt onnan tudom, hogy a gimnázium röplabdaválogatottjával május 1. környékén többször játszottunk a szovjet tisztek ellen nagyon barátságos meccset. A közkatonák labdaszedők voltak, ők nem játszhattak.
A kis gömböcöt sáncoljátok, magasra ugrik és jókat üt le, kiabáltam a csapattársamnak. Aztán megszégyenültem a meccs után, mert a kis gömböc megkérdezte tőlem érthető magyarsággal, hogy mi az a gömböc, valami csúnya szó vajon, mert nem ismeri. Kiderült, hogy az ellenfél játékosa azért beszélt olyan jól magyarul, mert Újvár előtt évekig Magyarországon szolgált. Oda már 1956-ban bementek, ide csak 1968-ban…
Éljen a megbonthatatlan barátság, volt ilyen szlogen is! De megbomlott egyszer a megbonthatatlannak hitt! Napjainkban pedig már szinte gyűlöletté bomlott …
