Boldogság, gyere haza!
Ki gondolná, hogy a boldogságnak is van világnapja? Pedig van. Éppen március 20-án. Ez a véletlen felfedezés az emberben akarva akaratlanul is elindítja a gondolatot, talán soha annyira nem volt még igény egy csipetnyi boldogságra, mint éppen most. Hol keressük, miben találjuk ebben a zaklatott, zilált világban, amikor ember embernek farkasa?
Egyáltalán miről van szó? Akik régebben születtek, azok tudják a legjobban értékelni, merthogy illékony. Nem permanens állapot, másodpercek, percek, órák, szerencsés esetben talán néhány nap. De hogy örökké nem tart, az bizonyos. Az emberi lét, sorsunk nem úgy van összerakva, megtervezve, fentről irányítva, hogy mindig csak virágmezőben álljunk és süssön ránk a nap. Van, hogy a puszta, hideg földön állunk, és megperzsel vagy éget a napfény, máskor szakad ránk a hideg, jeges eső. Aztán jön egy lágy fuvallat, egy kis bizsergés. Ekkor boldogság van. Csak nem mindig fogjuk fel, nem mindig értékeljük.
Mert mindig valami nagyra, eget verőre várunk. Olyan hatalmas érzelmi vulkánkitörésre, amitől szinte elolvadunk. Miközben az is elég lehet, ha ott belül valami megrezzen, vagy megjelenik arcunkon egy kósza mosoly. De akár kacaghatunk is egy nagyot. Ez nem megy gombnyomásra. Sőt, többnyire teljesen véletlenül és váratlanul érkezik…
A boldogság legtöbbször akkor jön, amikor nem várjuk, de lehet, hogy már nagyon régóta vágyakozunk utána. Mostanában sokan éppen arra vágynak a leginkább, hogy megölelhessenek valakit, aki szívüknek kedves és már régen nem látták… De mennyekbe vihet egy dicséret, pár jó szó is. A szerelmesek életében rengeteg boldog pillanat adódik, amit sokszor csak jóval, évekkel később értékelnek.
Mi, emberek már csak olyanok vagyunk, hogy szeretünk fürödni egymás tekintetében, tátott szájjal hallgatjuk a nálunk okosabbakat, próbálunk tanulni az idősek életbölcsességéből. Ez utóbbi csak ritkán sikerül, mert inkább az óbégatásra, az örökös panaszkodásra rendezkedünk be. Nekünk soha semmi sem elég jó, semmi sem elég szép. Mindig valami többre, földön túlira vágyunk.
Ragadd meg a pillanatot! Ezt a bölcs mondást mostanában egyre többször mantrázom. Merthogy pillanatokból, apró foszlányokból áll az élet. Mozaikokból rakódik össze a sorsunk. Minden napban találni valami örömet! Ez csak első hallásra tűnik nagy kunsztnak. Mert olyan egyszerűen nem létezik, hogy egy huszonnégy órában semmi sincs, ami megrezegtet. Ott belül.
Tegnap is mi történt? A természetet jártam éppen, amikor szinte a semmiből két őz bukkant fel. Kecsesen elillantak, nem messze tőlem. Szemem követte őket. Mert tudtam, hogy félelmükben minél messzebbre akarnak kerülni a közelemből. Éreztem, hogy akár még a vízen is átmennek... Mire idáig eljutottam gondolatban, már csak azt láttam, hogy eltűntek, talán három másodpercre a szemem elől, hogy aztán ismét felbukjanak a másik parton. A vízcseppek csillogó gyöngyökként hullottak le róluk, ami naplemente előtt nem sokkal csodás látvány volt…
Még életemben nem láttam ilyet, és nagy valószínűséggel már sosem fogok. Csak álltam, igézve és néztem az egyre távolodó szépséges állatokat. Átvillant az agyamon, ha ezt egy fotós elkapná... Megpróbálom elmenteni magamban ezt a képet. Ezt a boldogságos talán 20 másodpercet. A napi boldogságadagomat. Ma pedig keresek, vagy inkább észreveszek egy másikat.
