„Miért is, miért is, miért is?”
Megvallom őszintén, szoktam sörözni a barátaimmal, nem szégyen az! Olyannyira, hogy van egy téli, fedett törzshelyünk, és van egy kedvencebb nyári kerthelyiségünk is melegebb időkre. Amikor még fiatalabbak voltunk pár évvel, a dohányfüstöt elkerülendő télen is kint, a nyáriban ücsörögtünk, melengetve kezünk között a komlónedűvel teli korsót, a többi vendég csodálkozott is rajtunk eléggé.
Mindkét helyen elég jól ismernek már minket a pultosok a söntésben. A bort ugyan jobban kedvelem, de egy-két korsó sör mellett tovább lehet beszélgetni, mint egy-két pohár bor mellett, ami igencsak gyorsan lecsúszik.
Amikor összejövünk a kocsmában, megvitatjuk az elmúlt hét fontosnak tartott bel-és külpolitikai eseményeit,
leggyakoribb téma minden alkalommal a magyarságot érintő anyaországi és felvidéki történések. Az Európa Parlamenti választás kocsmai témaként az első két héten, amikor még frissek voltak a sebek, nem merült fel, mindannyian kerültük azt a fránya négy százados hiányt. Aztán legutóbb váratlan bombaként robbant be közénk az elégedetlenség!
Az egyik barátom, aki egyébként fegyelmezett magyar választó, mindig is magyarokat választó, két nagy habos korty között sokat mondóan maga elé nézett, és imigyen jelentette be elhatározását: tudjátok, én legközelebb csak akkor fogok elmenni választani, ha ezek valahogy megegyeznek egymással, mert már nagyon rühellem ezt a gyerekes felvidéki magyar egymásnak feszülést.
Ha nem lesz közös indulás így vagy úgy, engem a családommal együtt akár ki is húzhatnak a választásra jogosultak listájáról, urnát legközelebb csak a temetésemen lássak! Mondta ellentmondást nem tűrően, hozzátéve, hogy az ő töredékszavazata ugyan már ne erősítse a többségi pártokét!
Hát ide jutottunk! Egy ilyen határozott véleményformálással szemben nehéz érvelni! Nem mondhattuk neki, hogy a tavaszi parlamenti választásokig még sok víz folyik le a Dunán, hogy nem eszik olyan forrón a kását, hogy alakulhatnak külön-külön is olyan kedvezően a dolgok, hogy az egyik párt törpévé zsugorodik, a másik pedig óriássá nővi ki magát. Ezt azért magunk se gondolhatjuk annyira komolyan… Ráadásul hozzátette azt is, hogy ő magasról tesz a magyar érdekképviseletre a szlovák parlamentben, mert eddig is ültek ott páran, aztán mi lett az eredménye!?
Meg aztán nem a megszerzett vagy elvesztett mandátumokon van a hangsúly,
bejutni a parlamentbe pár magyarnak biztos lehet valamilyen úton-módon, akár az ördöggel is cimborálva.
De ez mire lenne jó, hiszen a kertek alatt bejutottak mindig rákényszerülnének az alkalmazkodásra, csak egy megtűrt állapotban politizálhatnak.
Sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy fogyásunk ellenére még mindig egy számottevő etnikai közösség vagyunk az országban, amelyet magyar érdekek mentén egységesen kellene képviselni, nem pedig szétzilálva, behúzott farokkal és csak erős kompromisszumok által.
Nem úgy, hogy megalkuszom, és nem fogom kérni a beneši dekrétumok eltörlését, ha cserébe kapok egy magyar feliratot valamelyik állami intézmény épületén. Nem úgy, hogy a kormány tagjaként megvédem a magyar iskolákat a magyar iskolák ellen tervezett kormányintézkedésekkel szemben. Ezzel kérkedni? Nem úgy, hogy élőbb a kormány tagjaként rábólintok a magyar himnusz tiltását célzó kormánypárti javaslatra, majd büszkén kihúzom magam, módosítást kérek, és még dicsekszem is vele.
De úgy sem, hogy csak kisebbségi jogokban gondolkodom, miközben Dél Szlovákiában nagy gondot okoz a szülőföldön való boldogulás. Hanem következetesen, egységesen, az itt élő többség és kisebbség számára egyaránt fontos gazdasági és infrastrukturális problémákra fogok megoldásokat javasolni, e mellett pedig bátran síkra szállok a minket megillető kisebbségi jogokért!
Nem úgy, hogy az önrendelkezés szó hallatára kifutok az országból, az autonómiánál pedig már azt is letagadom, hogy itt születtem. Inkább elmagyarázni, hogy a kisebbség önrendelkezése nem valami ellen irányul, hanem valamiért. Sokkal előbb tartanánk, ha már harminc évvel ezelőtt kezdtünk volna az önrendelkezést bátran és következetesen elfogadtatni a többséggel, de talán még most sem túl késő!
Nem csoda, hogy skizofrén helyzetbe került a felvidéki magyarság, mivel az egyik párt szlovák együttműködést hirdet, a másik pedig magyart szeretne.
Az egyik azt állítja, hogy a szlovákok nélkül nem lehet a kisebbségi jogok területén előre lépni, a másik sem állítja ennek az ellenkezőjét, csupán azt mondja, hogy előbb egységesen, saját magunk fogalmazzuk meg céljainkat, csak így van értelme és komolysága, és csak utána keressük meg hozzá a megfelelő partnereket a többségi oldalon.
Amíg a kocsmároson kívül senki sem figyel ránk, addig Felvidék-szerte a téli vagy nyári kocsmákban feleslegesen hajol össze és morgolódik hetente négy-öt(százezer) magyar!
Csak kérdezhetik búslakodva, hogy miért is, miért is, miért is... Inkább csak csöndben sörözzünk?!
