Béke Amerika nélkül?
Július 24-én Emmanuel Macron francia elnök a G7-államok vezetői közül elsőként jelentette be, hogy országa az ENSZ szeptemberi ülésszakán a palesztin állam elismerésére készül. Macron a palesztin hatóság elnökének, Mahmúd Abbásznak írott levelében a lépést a Gázai övezetben kialakult helyzetre és Ciszjordánia izraeli annektálásának felgyorsítására hivatkozva „erkölcsi kötelességnek” nevezte. Öt nappal később Sir Keir Starmer brit miniszterelnök kijelentette, Nagy-Britannia követni fogja a francia példát, hozzátéve, hogy országa azonban meggondolhatja magát, ha Izrael leállítja a háborút, egyértelműen elkötelezi magát a kétállami megoldás mellett és ígéretet tesz arra, hogy nem annektálja a palesztin területeket Gázában és Ciszjordániában.
Mivel a brit követeléseket Izrael minden bizonnyal nem fogja teljesíteni, Nagy-Britannia a közeljövőben valószínűleg el fogja ismerni a palesztin államiságot, ahogyan várhatóan Kanada is. Tavaly Spanyolország, Írország, Norvégia és Szlovénia tett ugyanígy.
Az államok nemzetközi jogi elismerése nagyrészt szimbolikus lépés. A közel 20 éve önálló Koszovót is az ENSZ-tagállamok csupán szűk többsége ismeri el a nemzetközi jog alanyaként, míg Palesztina esetében ez az arány már most több mint 75 százalék. Kézenfekvő tehát a magyarázat, hogy Palesztina elismerésével a gyenge gazdasági teljesítmény és a társadalmi-kulturális közhangulat érzékelhető változása miatt egyre népszerűtlenebb nyugati vezetők igyekeznek visszavenni a politikai kezdeményezést és saját, gyakran erősen palesztinbarát pártjaik belső egységét fenntartani. Tegyük hozzá, a nyugat-európai fősodorhoz tartozó progresszív-balliberális pártok számára létkérdés a bevándorlás és a demográfiai folyamatok miatt egyre növekvő számú muszlim állampolgár szavazatának a megtartása, hiszen már középtávon számolni kell azzal, hogy kegyeikért a rendszerellenes szélsőbaloldal mellett az egyelőre nem jelentős migránspártok is versenyezni fognak. Mindeközben az Európa legnagyobb zsidó közösségének otthont adó Franciaországból évente ezrével távoznak a zsidók az elharapódzó utcai atrocitások és az antiszemitizmus terjedése miatt. Bár Macron, Starmer és a kanadai miniszterelnök Carney célja az volt, hogy lavinát indítsanak el a hagyományosan erősen Izrael-párti országok között, az efféle nyilatkozatok – és velük az ENSZ BT-tagságba kapaszkodó britek és franciák – valós erejét jól mutatja, hogy Trump elnök „súlytalannak”, Rubio külügyminiszter „ügyefogyottnak” nevezte Macron és társai húzását.
Talán még aggasztóbb, hogy a palesztin állam nemzetközi jogi elismerése nem más, mint az október 7-i terrortámadások legitimálása lenne a G7-államok részéről. Razi Hamed, a Hamász vezető tisztségviselője nyíltan beszélt erről: „Október 7-e egyik gyümölcse, hogy számos ország kezdeményezte a palesztin állam elismerését. Bebizonyítottuk, hogy Izrael legyőzése nem lehetetlen, fegyvereink pedig a palesztin becsület jelképei.” A Hamász ismételten és egyértelműen nyilvánvalóvá tette, hogy az önálló Palesztinát a térképen nem Izrael mellett, hanem Izrael helyett képzeli el. Ezért nem nevezhetjük másnak, mint naiv idealizmusnak Macron elnök minapi X-bejegyzését, amelyben Palesztina elismerését mintegy ellensúlyozandó, a „Hamász teljes demilitarizálását, teljes kizárását a kormányzás bármilyen formájából és Izraeli Palesztin Állam általi elismerését” követelte.
A neves brit lap, a The Economist szerkesztőségi cikkének igaza van abban, hogy az erejét vesztett Nyugat-Európa valójában csak közvetve, Trump elnökön keresztül gyakorolhat igazán jelentős hatást Izraelre. Az amerikai katonai potenciálon túl álljon itt egy látszólag banális, de árulkodó adat: még a legszegényebb amerikai tagállam, Mississippi egy főre jutó bruttó nemzeti összterméke is meghaladja mind Franciaország, mind az Egyesült Királyság értékét. A tartós közel-keleti béke – akár egy valóban működőképes „kétállami megállapodás” formájában – az Egyesült Államok nélkül elképzelhetetlen.
