Becsüljük meg nyelvünket!

A törvény a Wikipédia szerint többek között kimondta: „1. § Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. 2. §. A törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.” 

Ez az ünnepnap minden magyarul beszélő, magát magyarnak valló ember ünnepe szerte a világon.

A nyelv összekötő kapocs, érzelmi, szellemi kötődést vált ki bennünk. Természetesen érvényes ez más nyelveket beszélő népekre is, de az ő nyelvüknek való tiszteletadás az ő dolguk, mi a magunkét tartjuk szem előtt és ünnepeljük – tiszteletben tartva mások nyelvét és kultúráját.

A mi nyelvünk kétségkívül kifejező – ezt nagynevű külföldi írók, költők is elismerik, ugyanakkor azt is, hogy felettébb színes és gazdag.

Nagyszerű lehetőséget ad a szöveg mestereinek, az irodalmároknak mondanivalójuk kifejezésére, az olvasóknak pedig a pompás írások élvezetes olvasására. De a mindennapi ember is él a nyelv kínálta lehetőségekkel, még ha nem is tudatosítja, hogy olykor milyen választékosan fejezi ki magát. Esetleg olyankor, amikor valaki megjegyzi: Ezt nagyon szépen mondtad! Ilyet az ember már kiskorában is hallhat elsősorban szüleitől, de mindenképpen hangsúlyoznunk kell: pedagógusaitól.

A tanítók, tanárok a legfőbb záloga a nyelv iránti érzék kifejlesztésének, a nyelv megfelelő elsajátításának, a beszédkészség, az irodalom iránti érdeklődés felébresztésének.

Ebből egyenesen következik, hogy a magyar irodalom nyelvünk kimeríthetetlen tárháza. Talán nem lenne helyes felsorolni néhány költő és író nevét, mert ezzel háttérbe kerülnének a további nagyok, a megszámlálhatatlan író- és költőóriás, de nem kell lebecsülnünk azokat a szerzőket sem, akik kevesebbet, mégis nagyot, értékeset alkottak.

Napjainkban a nyelvhasználat gyakorta szenved csorbát, és ezt nemcsak a modern digitális világ hozza magával, hanem hanyagságunk, figyelmetlenségünk és közömbösségünk is.

E tekintetben különösen fontos szerepet kapnak a nyelvvédők, nyelvőrök, akik ráirányítják a figyelmet a nyelvi vétségekre. Itt hangsúlyoznám, hogy a magyar nyelv napjának beiktatását az Anyanyelvápolók Szövetsége kezdeményezte még 2008-ban. Nem kevés felelősség hárul a tévés és rádiós bemondókra, műsorvezetőkre, az újságírókra, szerkesztőkre, a lelkészekre, előadóművészekre és más előadókra.

Nem elég csak azt hinni magunkról, hogy „jól bírjuk” a magyar nyelvet, hanem folyamatosan művelni kell magunkat e téren,

rá kell szánni az időt, hogy utánanézzünk egy-egy kifejezés vagy fogalom helyes alkalmazásának, a helyesírásról már nem is beszélve! Mindez joggal elvárható azoktól, akiknek példaként kellene állniuk a nézők és a hallgatók előtt. Nagy kár, hogy a gyakorlat olykor-olykor mást mutat.

Nyelvünket felmenőinktől örököltük, tartozunk nekik azzal, hogy megbecsüljük, óvjuk és ápoljuk. De gyermekeink felé is van ilyen felelősségünk. Ha szeretnénk, hogy tovább vigyék ezt a hatalmas értékű szellemi és kulturális örökséget, amely egyben önazonosságunkat, hovatartozásunkat is kifejezi, sőt erősíti, akkor nekünk is jó példával kell szolgálnunk.

És nemcsak a magyar nyelv napján kell megbecsülni nyelvünket, hanem a mindennapokban is.

A magyar nyelv napja alkalmából kitűnő nyelvművelőink díját adományozzák az arra érdemeseknek. Álljon itt egy idézet Lőrincze Lajostól, jeles nyelvészünktől – üzenetként mindnyájunk számára: „Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk.”