Bársonyban vagy bíborban született-e a szabadság?
Szerencsésnek mondhatják magukat az ötvenötösök, mivel nekik a térségünkben megadatott három forradalom átélése is. Velük ellentétben például egy 1990-ben született fiatalember csak nehezen fogja fel, miért tartotta a többség hosszú ideig ellenforradalomnak az '56-ost, minek is volt az ellentéte, mitől bársonyos a '89-es, vagy miért emberarcú a '68-as.
Bár a magyarországi 1956-os forradalom dicső napjai alatt ugyan még csak a bölcsőben ráztuk eszeveszetten a csörgőinket, így kifejezve elszánt szolidaritásunkat az anyaországi eseményekkel, 1968-ban már komolyabban bekapcsolódtunk az eseményekbe.
Ez már egy magasabb szintje volt a kamaszkori lázadásnak.
Bicikliken követtük a magyar tankokat és harckocsikat a főtérről a határba, miközben a kormányra szerelt ezüstszínű csöngők hangos pengetésével fejeztük ki elégedetlenségünket a Varsói Szerződés csapataival szemben. De ez ilyen formában nem biztos, hogy igaz, lehet, hogy csak így szerettünk 13 évesen hangoskodni, örültünk, hogy végre valahára élőben látunk tankokat és harckocsikat, ráadásul magyar katonákkal.
Az 1989-es bársonyos forradalom aztán már tényleg komoly volt!
Azokban a napokban már nem csörgőkkel és csöngőkkel fejeztük ki elégedetlenségünket, hanem kulcscsomókat ráztunk és ácsorogtunk hosszú órákon át a tereken. És nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy mi vívtuk ki a szabadságot és a demokráciát a november 17-ét követő hideg, őszi napokon.
Pedig nem biztos, hogy így volt! Utólag belegondolva sokkal valószínűbb az, hogy engedték vagy inkább irányították is valahol, hogy kivívhassuk a rendszerváltást. Mi csak a kulcscsörgetéssel asszisztáltunk hozzá.
Az egész „forradalomra” rábólintott a kifutó szocialista pártkollekció, ezért lehetett annyira bársonyos.
Hol volt már az 1968-ban vagy 1956-ban tapasztalt elszánt szocialista hazavédelem?! Hol volt már akkor a brezsnyevi mindenhatóság?! Felváltotta a gorbacsovi engedékenység, ami előbb-utóbb elért minden népi demokratikus európai országot.
Az is fura volt utólag, hogy a főelvtársak milyen gyorsan tudtak berendezkedni az új rendszerben, letűnt politikai hatalmukat privatizációs spekulációkkal váltották át gazdaságira. A nagy eufóriában senkinek se volt gyanús ez az erőszakmentes „bársonyosság”.
Örültünk annak, hogy nem folyt vér az utcákon.
A rendszerváltás sok pártvezetőnek talán megkönnyebbülést is jelentett. A hatalom gyakorlása és bitorlása egyre inkább nyűggé vált. Az irányíthatatlanná és egyre tarthatatlanabbá vált tervgazdálkodást fel kellett váltania a piacgazdálkodásnak, jöjjön, aminek jönnie kell, gondolták. A szocializmus epizódszerepe véget ért, a nyugatnak pedig már jobban kellett az új piac, olcsó munkaerő, befektetési lehetőség, mint '56-ban vagy '68-ban.
De akkor is, volt az egészben valami felemelő, ahogy ott álltunk, fagyoskodtunk, lestük a híreket és csörgettünk a kulcsainkkal!
Nyolcvankilenc november 17-ét követően a felvidéki városok főterein együtt voltak a boldogok és az elszántak, szlovákok és magyarok! Együtt skandáltuk két nyelven a forradalmi jelszavakat, hangzottak el magyarul és szlovákul is lelkesítő beszédek. Érsekújvárban minden este együtt ültünk le a szlovákokkal a Csemadok-székház irodájában, szőttük a terveket, együtt beszéltük meg a taktikát. Hízelegtek is nekünk a VPN-esek, hogy milyen okosak és megfontoltak vagyunk mi, magyarok a politikában.
Ők pedig nagyon ügyesek voltak…
A VPN helyi vezetője (Vicen) privatizálta az érsekújvári konzervgyárat, kifosztotta, tönkretette, majd busás haszonnal túladott rajta. Később eltűnt a városból a népharag elől, hogy aztán homokbányákkal tegye ugyanezt kicsit feljebb Szlovákiában. De mások is jól jártak, minden komolyabb ipari létesítmény a városban hasonló sorsra jutott, és egyszeriben hatalmas lett a munkanélküliség.
A Nyilvánosság az erőszak ellen és az ettől csak kicsit Független Magyar Kezdeményezés akkor még egy csónakban evezett. Később már nem is szőttük együtt a terveket, a VPN transzformálódott HZDS-re, Mečiar pártja már teljesen más utakon járt, magyarok nélkül.
Nyolcvankilenc novemberében viszont még nem sejtettük, hogy útjaink hamarosan szétválnak, a hatalom Dél-Szlovákiában szándékosan éket ver a magyarok és szlovákok közé, a kommunista és a polgári erők szembenállását nemzetiségi szembenállás váltja fel hosszú időre.
Akkor még azt sem sejtettük, hogy a nemzeti önrendelkezés csak a csehekre és a szlovákokra vonatkozik, nekünk meg kuss lesz a nevünk! A „bársonyosság” folytatódott: a népakaratot figyelmen kívül hagyva, szépen, békésen felosztották egymás között az országot és a hatalmat. A magyaroknak ebből még egy olyan árva megyére se futotta, ahol legalább kicsit "önrendelkezhettünk" volna. A kezdeti összeborulást pedig követte a durva, nacionalista megfélemlítés, hogy aztán már annak is örüljünk, ha a házfalainkról eltűnnek a magyarellenes feliratok, ha már megtűrik a magyar szót az utcákon, ha magyarul lélegezhetünk.
Eltelt harminc év, most viszonylag csönd van és megtévesztő nyugalom!
Az emberek már nem igazán kedvelik térségünkben az utcára vonulást, még a hatalom legnyilvánvalóbb korrupciós időszakában sem. Csak pár százan látogatják a tereket a legnagyobb kormánybotrányok közepette is. Beletörődnek szép lassan mindenbe, megbékélnek sorsukkal, a gorillákkal és a hatalommal is, önként beolvadnak, alárendelik magukat a többség akaratának. Megsüvegelendő ünnepnapnak számít egy-egy magyar felirat megjelenése a közintézményeken vagy a vasútállomáson.
Az önrendelkezés, a magyar többségű megye, a beneši dekrétumok eltörlése, a teljes jogegyenlőség és egyenrangúság talán már végleg lekerült a programról… A vegyesség és feltétel nélküli lojalitás viszont még mindig ott van!
