Bárhol legyek elérhető, mások előtt is
Amikor első alkalommal hallottam valakit beszélgetőtárs vagy telefon nélkül magával félhangosan társalogni egy villamoson, azt gondoltam, hogy valami nincs rendben vele. Később tudtam meg, hogy csak egy kütyü volt a fülében, amin keresztül láthatatlanul, de a nyilvánosságnak hallhatóan kommunikált valakivel.
Az okostelefonok egyre butábbá teszik a társadalmunkat! Vagy talán nem is butábbá, hanem érzéketlenebbé. Engem speciel baromira zavar, amikor akaratlanul is fültanúja leszek vadidegenek ügyeinek a nyilvános terekben. Az állandó online jelenlét eltüntette azokat a természetes magánéleti határokat, amelyek régen megvoltak. Amikor nyugodt körülmények között telefonáltunk otthon, nem volt kérdéses, mi az, ami csak ránk tartozik.
Közben a vásárló csigalassan elő kaparja a kártyáját, majd fizetés után komótosan bepakol a táskájába, és a pénztárosra ügyet sem vetve, folytatja az eszmecserét a tegnapi napról, az irodai kollégákról, a délután részleteiről, a tervezett külföldi útról, a gyerek óvodai csintalanságáról, a férj feltételeztt félrelépéséről, „de ezt még meg nagyon fogja keserülni”, hangzik fel hangosan a fenyegetőzés.
És teljesen természetes lett a kihangosított telefon is! Így már tudomásunkra juthat a túloldali reakció is az elhangzottakra. Így lesz kerek a tőlünk teljesen kívülálló, általában zavaró beszélgetés.
Hányszor halljuk a villamoson vagy a buszon, hogy milyen szemét volt már megint a főnök, vagy, hogy nem vagyok eléggé megbecsülve. Azt is, hogy szemet vetett rám a főnök, nem tudom, mit csináljak. Vagy képzeld, a barátom egy igazi hatökör, az intim kapcsolat után kimegy a teraszra, és mellét döngetve kiabál az éjszakába, hogy megint ő győzött... Pedig Sanyi nem is egy Győzike! Nekem ebből elegem van, szól hangosan a panaszáradat, szakítani fogok vele. Vagy pedig arról számol be a baránőjének a kihangosított telefonba, hogy már megint vereség, soha nem képes összekapni magát. Ez így nem mehet tovább. Vagy az, hogy sejtelmem sincs, ma mit fogok kitalálni a visszautasítására...
Úgy tűnik, hogy a nyilvános terekbe bevitt okoseszközök egyben valamiféle kollektív nemtörődömséget is hoztak magukkal. A technika fejlődésével párhuzamosan torzul a viselkedésünk. Beszélgetés közben nem veszünk tudomást a világról, csak mi vagyunk és a beszélgetőpartnerünk. Fizikailag ugyan jelen vannak velünk a térben embertársaink, érzelmileg viszont totálisan elszigetelődnek tőlünk. A tömegben sokan hajlamosak azt hinni, hogy láthatatlanok és hallhatatlanok, ám ez csupán illúzió. A technológia már lehetőséget ad arra, hogy bárhol elérhetőek legyünk, és ezt mi akarjuk is, azt viszont mintha közben elfelejtettük volna, hogy ez embertársainknak néha kényelmetlen lehet, hogy bevonjuk őket a magánéletünkbe.
Ne haragudj, de nem vagyok kíváncsi a kiterített, mindenkivel megosztott magánéletedre! Nem azért, mert nem érdekelnek az emberek, hanem azért, mert nem én döntöttem el, hogy részt vegyek abban a beszélgetésben, amit rám erőltettél.
