Bánat utca
Bekerít lassan az idő. A tavaszból mégiscsak őszre, téliesre váltó november ellobbant temetői gyertyái és hervadó, fagyos virágai közt a déli ég ragyogó kékje itt felejtett emlékeztető. Csak a kondenzcsíkok és a fénymadarak nincsenek sehol, hiába várom őket.
Megint sokat, túl sokat álmodom, talán a temetős november miatt, talán mert ilyentájt korábban örömünnepeket ültünk, de már csak egyedül emlékezem azokra a napokra. Bár ez sem egészen igaz így, mert belső útjain az ember azzal is együtt van, találkozik, beszélget időnként, aki már jó régen messze jár, más dimenziókban létezik.
November közepén a még mindig csupa virág temetőkertbe viszem az élet virágait. Még élek, még élnek velem (?), nekem (?), bennem ők, ahogy magamban fogalmazok profánul, hogy már ne fájjon annyira: életem két „pasija”. Ilyenkor szoktam folytatáson hazaálmodni magam. Furcsa, mert mindig volt bennem valami idegenkedés Pozsonytól, nem éreztem magam otthon benne, most meg visszavágyom a sokszor szmogos egét, melyet, ha kinéztem a tizedik emelet ablakából, elsőként láttam, karnyújtásnyira volt csupán, s szabadon áradt a lakásba a fény. Szemmagasságban az erkélyről tiszta időben látszottak a schwechati repülők és az osztrák szélmalmok, lenn a Horvát‑árok vizén a sereglő hattyúk, vadkacsák, szárcsák.
Az is lehet persze, hogy csak a fényre vágyom, a régi derűre a korán feketedő estéken. Merengésre, amit a szabadon kószáló tekintet segít, amolyan ellenőrzésképpen, hogy nem feledtem‑e már el, ami igazán lényeges volt a létezésemben.
Szeretem a még virágos, de már nem nyüzsgős, elcsendesült temetőt. Az eltávozottak birtokba vett, lassan hervadó virágait. Elnézem a sírfeliratokat, az évszámokat, s töprengek: mennyire nem tudok semmit régen itt porladó őseimről. Márika nagyanyám százharminc éves lett (volna) az idén, a másik, Zsófia éppen száz éve halott. A nagy háború végén őt is lekaszálta a spanyoljárvány. Fénykép nem maradt róla, csak felnőtt fejjel volt vele egy különös találkozásom, amikor exhumáltattuk őt és nagyapámat, mert az öreg temetőt, ahol nyugodtak, megszüntették.
Azt hiszem, tőle örököltem a magas homlokomat. Róla nem beszéltünk a családban. Kis gyerekek maradtak csak utána, fájdalmas emlékfoszlányokkal. De az emlékük tiszteletét belénk oltották, ahogyan azt is, hogy az ember „csak úgy” nem tagadja meg az őseit, a hitét, nemzetét, a hazáját. A hazát, amely szintén százéves lesz hamarosan (s manapság leginkább „maradékként” szokás emlegetni).
Szülőhelyemen, amely mára várossá terebélyesült és büszke rá, hogy a déli határsáv legmagyarabb városa, fejfája sincs a magyar hazának, sehol egy régi turulos vagy országalmás köztéri szobor, ami emlékeztetne, emlékeztethetne. Azokra, akik felett számtalanszor átgyalogolt, átmenetelt a történelem, mégsem adták fel. De magunkra is. Arra, honnan jöttünk, kik vagyunk, mit vésett génjeinkbe a gondviselés, mielőtt elkezdtünk a magunk kizárólagos urai lenni, elmosni a határt jó és rossz között, s felcseréltük az áldozatvállalást, a hűséget a kufárkodással és árulásokkal. Mert elszámolással tartozunk a múltnak, az evilági múltnak is. A borongós jövőnk ellenére.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/29. számában)
