Azok a régi boldog húsvétok
A szorosan kontyba fésült hófehér haján megcsillant az ablaküvegen át kíváncsian bekandikáló reggeli nap sugara. A tarkóját jólesően simogatták a kellemesen meleg napsugarak. Ruhája gallérján szabadon hagyta az egyébként mindig szigorúan begombolt legfelső gombot, mert megint légszomj gyötörte. Ahogy az utóbbi időben oly gyakran. Mintha egy láthatatlan hatalmas kéz nehezedne a mellkasára, és olyan furcsa leírhatatlanul bizonytalan érzés keríti ilyenkor hatalmába, a szíve is hevesebben ver, és elönti a verejték. Mindig váratlanul csap le rá ez az érzés, elejét venni nem tudja, csak az enyhíti némileg a kellemetlen érzést, hogy igyekszik egyenletesen, mélyen beszívni a levegőt.
De a nap cirógatása most jól esik neki. Kezében az olvasóját morzsolgatja, és az urára gondol, az ő érintése volt ilyen kellemes, meleg kezének érintése mindig jóleső megnyugvással töltötte el. Hét éve már, hogy elment, s egyedül hagyta őt ebben a nagy házban. A lánya is csak nagy ritkán jön, a legtöbbször akkor is összezördülés a látogatásának a vége. Sohasem értették meg egymást igazán, és idővel csak még távolabb kerültek egymástól. A fia meg, az egyszem kisfia, akit annyit dédelgetett, messzire került, egy távoli országba, a tengerentúlra. Van már annak is három éve, hogy utoljára találkoztak, amikor egy rosszulléte miatt hirtelen kórházba került, s műteni kellett, hazajött a fia is, meglátogatni pár napra. Jobb híján csak ezen a gépen keresztül tartják a kapcsolatot, nézett a szoba sarkában álló kisasztalon a számítógépre. Az unokája kiszuperált gépe, amit neki adtak. Jó lesz ez mama, a Misivel is gyakrabban tarthatja majd a kapcsolat, meglátja, gyorsabban megtanulja a kezelését, mint az egyszeregyet, mondta biztatóan a gyerek.
Így aztán csak ez a gép maradt neki, hogy a tengerentúlra szakadt fiával meg a közeli városban lakó unokáival időnként beszélgetni tudjon. De ma nem akarja megnyomni rajta azt a fekete gombot, ma nem, mégiscsak ünnep van. És talán mégis eljönnek a gyerekek, ha nem is a hímes tojásért, azért az apróért, amit a kis nyugdíjából ilyenkorra minden évben összekuporgatott nekik. A hagyma héjával gondosan színesre festett tojások most is ott vannak a konyhaasztalon egy takaros kis kosárkában. Arra várnak, hátha betoppan valaki az ajtón, és elviszi magával őket.
Az idős asszony arcán halvány mosoly fut át, régi húsvétok emlékei bukkannak elő megkopott emlékei közül, amikor még élet volt ebben a házban, a szülei házában, ahol maga is felnőtt, aztán a férjével meg a gyerekeivel itt élte le az életét.
Most is érzi orrában a tavasz jellegzetes virágillatával vegyült friss kalács illatát, amit édesanyja ilyenkor mindig a húsvéti asztalra tett. Anyja még egyedül sütötte a kalácsot a kinti kemencében, de annak is beomlott azóta az oldala, mert évek óta senki sem használja. Nincs kinek kalácsot sütni benne…
Azokon a régi húsvétokon még minden olyan vidám volt. A lakás minden zugából áradt az életöröm. Húsvét előtt a testvérévél a pincétől a padlásig kitakarították az egész házat, minden csillogott-villogott, egyetlen árva pókháló sem maradhatott sehol, mert az anyjuk vizslató szeme azt azonnal észrevette volna. A főtt sonka meg a kolbász is ott áll már elkészítve a kamrában, felszentelésre várva. A lányok az egész házat illatozó virágokkal díszítették ki a kiskertből.
Aztán végre elérkezett húsvéthétfő, amit ők, lányok fiatalkorukban mindig olyan nagyon vártak, hiszen ilyenkor jártak öntözni a legények a lányos házakhoz, főleg ahol eladó lányok voltak, vagy a kiszemelt lány lakott.
Egy ilyen húsvéthétfőnek köszönheti Mihályt is, gyermekei apját, akivel éppen egy réges-régi húsvéton estek egymással szerelembe. Mihály a szomszéd faluból való volt, és csak az unokatestvérét, Pistit kísérte el öntözni, aki a nővérének udvarolt akkoriban, és az ő fiatal szívük egymásra talált azon az emlékezetes napon.
Húsvéthétfőn már kora reggel hangos volt a házuk a lányok – ő meg a nővére visongásától. Édesapjuk ugyanis már korán reggel friss kúti vízzel öntötte ki őket az ágyból, hogy egész évben frissek maradjanak. Tudták, persze hogy tudták, hogy a papa mindjárt beállít majd a kancsó vízzel, hogy nyakon öntse őket, de türelmesen megvárták mindig a ceremóniát, bármilyen izgatottak is voltak, hogy felvehessék végre a legszebb ruhájukat, amelyikben majd az öntöző legényeket fogadják. Persze, a papa is élvezte azért ezt a napot, hiszen a bátyjával – miután a felesége is megkapta a maga frissítő vízadagját, igaz, ő már csak módjával – végigjárták ilyenkor a rokonságot, hiszen illett minden rokonlányt meg asszonyt megöntözni, és persze minden háznál került eléjük egy-egy kupica jófajta pálinka is. Így aztán ebéd tájt mindig jókedvűen, kipirult arccal nyitotta meg a kiskaput.
Akkorra a lányok már kétszer-háromszor is átöltöztek, attól függően, hogy mennyi víz érte őket, amely elől visongva, de azért magukat alig észrevehetően kelletve is igyekeztek elmenekülni. De szépek is voltak azok a régi húsvétok! Az emberek még tartották a szokásokat, nem úgy, mint most. Ma már…? Nemcsak, hogy rá nem nyitja álló nap senki sem az ajtót, de a lányos házakhoz sem járnak már csapatostul öntözni a legények, még itt, falun sem, hát még a városban. A városi ember wellneszezni jár ilyenkor, mert nem szereti a tojásfestést meg a húsvét körüli herce-hurcát, ezt mondogatja a lánya is. Most is valahova kirándulni készülnek, azért nem jönnek ide sem…
Idáig jutott a régi emlékfoszlányok leporolásában, majd csendesen felállt, tett egy-két tétova lépést a számítógép felé, talán a Misit megpróbálhatná… hátha sikerül egy kicsit valakivel beszélgetni. Aztán megtorpant, erőt vett rajta a büszkesége, hogy mégse, hívják csak a gyerekek, hiszen annyi mindent feláldozott értük életében…
Az az apjától örökölt makacs büszkeség, ami már annyiszor okozott neki kellemetlen pillanatokat az életben!
Tudta, tisztában volt vele, mégsem tudott tenni semmit sem ellene. Valahogy a döntő pillanatokban mindig elhatalmasodott rajta…
Ekkor autóbúgást hallott odakintről, majd megzörrent a kapu zárja. Morzsi is vakkantott egyet, és már rohant is farkcsóválva a kapu irányába. Az asszony félrehúzta a függönyt, a vakító fényben alig tudta kivenni a kapuban a négy alakot. Hát mégis eljöttek, dobbant egy nagyot az a makacs szíve. De ekkor már nyílt is a bejárati ajtó, a gyerekek egymás után szaladtak be rajta, hogy megöleljék a nagyanyjukat. A kisebbik, a fiúunoka már húzta is elő zsebéből a kölnijét, és gyorsan bele is kezdett a mondókájába. Az asszony még hallotta a szavakat, csak azok valahogy nem álltak össze a fejében értelmes mondatokká, mert az övéi feletti öröm visszarepítette őt azokba a régi boldog húsvétokba. Csak akkor eszmélt újra a jelen valóságába, amikor fiúunokája a kezét rángatva húzta a számítógép felé, mondván: mama, Misi már nagyon várja, hogy bekapcsoljuk a gépet, és láthassa magát…
