Az írástudók magánya – gondolatok a Heti Válasz megszűnése kapcsán
A jakobinus terror adta nekünk a korszakos bölcseletet: a forradalom felfalja saját gyermekeit. Úgy tűnik, nincs ezzel másképp az ezredforduló utáni évek konzervatív forradalma sem. Azé az elemi erejű változásé, ami a magyar nyilvánosság szerkezetét alapjaiban változtatta meg. A konzervatív forradalom a kilencvenes évek balliberális szellemi, közéleti hegemóniáját előbb megbontotta, majd visszájára fordította.
Az ezredforduló tájékán még meghatározó erejű liberális véleményelit önmaga panoptikumává vált, egyszersmind tehertételévé saját politikai oldalának. A baloldal katasztrófakormányzása 2002 és 2010 között már csak okozat volt, hiszen a balliberálisok mögül elfogyott a kreativitás, a szellemi muníció.
A magyar Cipolla, Gyurcsány Ferenc országlása annak szomorú bizonyítéka, hogy
a politikát is maga alá gyűrő posztmodern a maga igénytelenségével előbb a magyar politika baloldalát falta fel.
A mai késő harmincasok, kora negyvenesek szellemi horizontját az ezredforduló utáni évek pezsgése határozta meg. Ideértve a határon túlról is mindazokat, akik eleven kapcsolatot tartottak az anyaországgal. Ők azok, akik mintegy természetes módon találtak szellemi otthonra a polgári jobboldalon.
Nekik a polgári Magyarország még idea volt, nem politikai termék.
Sok csillogó szemű ember közös vágya, egy emelt fejű Magyarország reményében. Ahogy aztán lenni szokott, a politikát nem az idealisták váltották valóra.
Ez a konzervatív értelmiség, miközben a maga szellemi energiáival kifordította a sarkából Magyarországot, mégiscsak elmagányosodott. A posztmodern maga alá gyűrte a magyar politika jobboldalát is.
A 2010 utáni évek paradoxona az, hogy a tehetség aprópénzre váltása tette legyőzhetetlenné a jobboldali konglomerátumot.
Akárhogy is van, ez a konzervatív értelmiség a kulcslyukon keresztül leselkedik be ebbe a szép új világba.
A Heti Válasz a polgári Magyarország szellemi energiáinak otthona volt már indulásakor is, s még inkább azzá vált létezése tizenhét évében. Mindenkori mércéjévé az igényességet emelte, ily módon kulcsszerep jutott neki a balliberális véleménymonopólium ledöntésében.
A Heti Válasz nem mérsékelt volt, hanem mértékadó
– utólag is választ adva arra az értelmetlen vitára, amit magukat mérsékeltnek és radikálisnak mondó jobboldaliak folytattak egymás között. Az akkor magukat radikálisnak mondók ma meglehet tort ülnek a Heti Válasz megszűnéséről hallva, tanúbizonyságot téve a szolidaritás teljes hiányáról.
Mindez talán nem is meglepő egy olyan országban, ahol jobboldali szellemi műhelyek egész sora zárhatott be úgy, hogy a hegemonisztikus pozícióban lévő balliberális oldalnak egy fájó szava ne legyen. A Népszabadság megszüntetésekor visszajárt a kölcsönkenyér. Kérdezhetnénk, kinek fog hiányozni a Heti Válasz?
Kinek hiányzik ma az értékelvű, mértékadó és mértéktartó sajtó?
A válaszokat az olvasónak kell megadnia, mert egy ilyen lapnak csak egyetlen gazdája lehet, az olvasója.
