Az én nacionalizmusom
Első tételmondat: nacionalistának lenni nem bűn és nem kínos a XXI. században (sem). Második tételmondat: sovinisztának lenni nem bűn, de elég kínos a XXI. században (is). Harmadik tételmondat: a kettőt tudatosan összemosni bűn! És kínos is!
Elöljáróban mindössze annyit, ezt az írást egyáltalán nem akadémiai vitaindítónak szánom, nem lesz tele nacionalizmuselmélettel, sőt, Scruton, Hobsbawm és Anthony D. Smith neve is csak ebben az egy mondatban kerül leírásra, pusztán a rend kedvéért.
Sem szándékom, sem kiemelkedő elméleti háttértudásom nincs ahhoz, hogy bonyolult politikaelméleti és társadalomtudományi fejtegetésekbe bocsátkozva bizonyítsam a bevezető tételmondatainak érvényességét. Aki ilyesmire kíváncsi annak Békés Márton, Szilvay Gergely, Pogrányi Lovas Miklós és sok más fiatal szakember cikkeit tudom figyelmébe ajánlani, ugyanis ebben az írásban csalódni fog.
Az elméleti megalapozás mellett viszont legalább annyira fontos gyakorlati, közérthető formában megmutatni, nem megvetendő az az ember, aki szereti a saját fajtáját.
Egészen elképesztő, hogy manapság a nyilvánvaló bizonyítására egyáltalán szót kell fecsérelnünk, de minekutána egyik szavunkat a másik után rabolta el az előbb marxista, majd neomarxitsa kultúrfölény, a nacionalizmusból pedig kis híján nácizmus lett, így menőbb lett Budapesten Tibetért tüntetni, mint Székelyföldért, úgy érzem, helye van egy ilyen írásnak. Főleg úgy, hogy tulajdonképpen egyszerű ujjgyakorlat megmagyarázni, miért nem ciki, ha a magyar embert inkább érdekli a magyar szórvány sorsa, s az afroamerikaiak polgárjogai csak ez után kullognak valahol.
Nem emlékszem már, hol olvastam a nacionalizmus és a nemzetszeretet alábbi magyarázatát, mindenesetre rendkívül találó az analógia.
Képzeljünk el egy állandóan és kötelezően felezendő lottónyereményt, melynek egyik felét csak akkor tarthatjuk meg, ha a másikat egy általunk választott illetőnek adjuk tovább. Az első körben kinek adnánk a pénzből? George Floyd családjának vagy a sajátunknak?
Azt hiszem, egyértelmű. Ezen egyszerű dichotómia mentén aztán a kör folyamatosan bővíthető. Először nyilván azokon segítünk, akik a legközelebb állnak hozzánk. Akik velünk sírtak a nagyapánk temetésén, akik ugyanúgy tudták, hogy húsvétkor Kató néninél a tavalyi szárazsütemény kerül terítékre, míg Mariska néni hajnalban kel húsvét hétfőjén, hogy a locsolóknak friss legyen a zserbó. A második körben jöhetnek a barátok, ismerősök, iskolatársak. Akikkel együtt rúgtuk a bőrt a lakótelepen, akik ugyanúgy tisztában voltak vele, mint mi, a sarki presszóban melyik pincérnő ad néha ingyen kofolát a gyerekeknek és melyik szomszédbácsi vágja bele a kését tényleg a labdánkba, ha még egyszer eltaláljuk az autóját. Aztán jöhetnek azok az ismeretlenek a B-középből, akiknek a nyakába ugrunk a válogatott meccseken, akik tudják folytatni, hogy „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt…”, és akik vasárnap húslevessel eszik a rántott húst.
Ha jut a képzeletbeli lottónyereményből, belefér az egész világ!
Belefér a falu, a város, ahol felnőttünk. Belefér a régió, belefér Csallóköz, Mátyusföld, Gömör, a Zoboralja.
Belefér az egész Kárpát-medence is, ahol a jó napotra még jó napot a válasz, nem dobrý deň vagy bunã ziua. De belefér a kontinens is! Sőt, ha elég nagy a kör, mind az összes. Beleférnek az elnyomott feketék, az üldözött rohingyák, sőt, egye fene, még a szexuális kisebbségek egy része is. De hadd ne legyen már bűn előbb a sajátjaimmal törődnöm. Kölcsey azt írta valahol: „Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír.”
Higgyék el, ez is bőven elég!
