Az én könyvhónapom
Ha valaki megkérdezi tőlem, ki a kedvenc íróm, mindig azt mondom kedvencemnek, akit éppen olvasok. Rendszerint több könyvét olvasom el egymás után ugyanannak a szerzőnek, így jobban ráérzek a stílusára, a mondanivalójára, a gondolataira, és akkor biztosan nem beszélek mellé, ha azt mondom, hogy most éppen ő a kedvenc íróm. És ha az lenne a kérdés, mit olvastam, illetve olvasok most, márciusban, lenne mit felsorolnom. De most csak egy számomra meghatározó emléket idézek fel a könyv hónapja alkalmából.
Negyedikes gimnazistaként ismertem meg Déry Tibor jelentős magyar író munkásságát. Akkor kaptunk egy új magyartanárt, a frissen diplomázott Sándor Annát. Az évi tantervünkben Déry Tibor is szerepelt, és amikor ehhez a részhez érkeztünk, több órát szenteltünk a műveinek. A tanárnő lelkes előadásának ihletésére azonnal tudtam, hogy be kell szereznem a megvitatott regényeket, elbeszéléseket. Lassanként sikerült is hozzájutnom az alkotás javához. Érettségi után Pozsonyba kerültem, ahol az akkori magyar könyvesbolt nagyon jó könyveket biztosított az olvasni vágyók számára. Ezenkívül olykor-olykor Győrbe is kiruccantunk, sőt Budapestre, és vígan válogathattunk a könyvesboltok kínálatából. Így már egyetemista koromban meg tudtam alapozni Déry Tibor-gyűjteményemet, ezzel együtt a kötetei nyújtotta olvasmányélményemet.
Micsoda boldogság volt számomra, amikor 1977-ben megjelent a Niki című kisregénykötete! A címadó elbeszélést is elemeztük a gimnáziumban, felelevenedtek bennem a tanárnő magával ragadó szavai. A kötetben három kisregény látott napvilágot: a Szemtől szembe, a Niki és a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról.
Természetesen mindegyiket elolvastam, a Nikit egymás után kétszer. Néhány nap múlva harmadszor is. Aztán tartottam egy kis szünetet, de a kollégiumi szobában az éjjeliszekrényemről nem került a könyvespolcra ez a könyv – azért, hogy azonnal a kezem ügyében legyem, ha újra kedvet kapok hozzá. Az lett a vége, hogy a kötet közepe a sokszori lapozástól szép lassan beszürkült, később bebarnult. Nem tudom, hányszor olvastam el a Nikit, nagyon sokszor. Már-már fejből tudtam egyes részleteket. Az élmény pedig abban rejlett az újabb elolvasása során, hogy tudtam, milyen szavak, mondatok következnek, s ahogy olvastam, szinte ujjongtam, hogy az íróval együtt mondom az egyes passzusokat.
Niki egy fiatal eb, egy szuka, akinek gazdái kiteszik a szűrét, amikor észreveszik, hogy vemhes. Kalandos körülmények között kerül Ancsa Jánoshoz és nejéhez. 1948-ban indul a cselekmény, és a kutya haláláig kísérhetjük nyomon a történetét.
A háború utáni nyomorúságos évek, ráadásul a politikai fenyegetettség, a forradalmi fellángolás, a megtorlások és megfélemlítések hátterével mindent elsöprő szeretet tanúi lehetünk: a két idősödő ember és a kutya egymásrautaltságának, egymás iránti kifogyhatatlan szeretetének tanúi. Ancsa János bebörtönzését követően szinte nem lehet tudni, ki várja haza jobban a gazdát: a gazdasszony-e, vagy Niki.
Niki, akiről „Az embernek az volt a benyomása, hogy bocsánatot kér egy bűnért, melyet nem követett el.”, akinek társaságában az Ancsa hátaspár tudatosítja, hogy „…a szeretet nemcsak lelki haszon, de teher is, s nagyságával arányban üdíti, de egyben nyomasztja is az embert.” Mégis megtartják őt a nehéz idők, rossz lakásviszonyok és bizonytalan létük ellenére is.
Sok kutyás könyvet olvastam, sok ilyen filmet is láttam, de ennyire érzékletesen, vagy mondjuk ki: ennyire emberi módon mesélni egy kutyáról – ilyennel sehol sem találkoztam. Ezért is örülök, hogy amikor a könyv hónapja alkalmából még valami „csemege” után ácsingóztam, eszembe jutott a Niki, Déry Tibor igazi gyöngyszeme. E jegyzet megírása után fogom újra elolvasni. Nem fordíthattam meg a sorrendet, mert akkor sok-sok oldalnyi szöveget írtam volna, úgy érezve, hogy megannyi szépséget kell még papírra vetnem, s ezt a terjedelmet egy jegyzet nem bírja el. De az olvasói elme örömmel fogadja be e kisregény minden szavát, minden mondatát.
