Az én focim meghalt a videobíróval
Franz Kafka halhatatlan művében, A perben járt úgy a főhős a hatalmat jelképező bírósággal, mint ahogy a végéhez közeledő foci világbajnokságon a labdarúgásért rajongó szurkoló a videobíróval. Ugyanolyan hasztalanul keresi Josef K. a kapcsolatot a bírósággal, mint ahogy a szurkoló az említett videóbírókkal. Reménytelen ügy, édesanyjukat hamarabb megtalálják!
Kafka regényében a bíróság egy szövevényes padláshálózatban van, a mérkőzések videobírói pedig láthatatlanul egy moszkvai stúdióban foglalnak helyet. Csak földi helytartójuk, a játékvezető tarthatja velük fülhallgatóján keresztül a kapcsolatot, sok esetben teljesen feleslegesen. A meccs elején egy villantásra megmutatják a kamerák a hátukat, ahogy a monitorokra merednek, aztán semmi. Még akkor sem mutatják az ábrázatukat, amikor a stadion őket követeli, hogy lássák a monitorokon, hogy éppen mit csinálnak, amikor semmit se csinálnak, mint például a belga Kompany be nem fújt, büntetőt érő szabálytalanságánál a brazilok ellen.
Számomra a labdarúgás lassú agóniája a negyedik, a táblamutogatós, oldalvonalas játékvezetővel kezdődött el, aztán folytatódott az alapvonalas, ötödik játékvezető-hoppmesterrel (Vad II bénázása az EB-n az ukránok ellen pályafutásának végét jelentette, Kassainak pedig lejtmenetének kezdetét). Majd jött a borotvahabos főbíró, aki a labda és sorfal elé fúj egy félkört, ezt követte a játékvezetők fülhallgatója és okos-karórájája, de a hab a tortán (nem a pályán) a videobíró lett! (Ez még annyira friss technikai újítás, hogy a gépem helyesírója is bepirosítja a szót, hiába írom hosszú ó-val.) Felgyorsult a foci, nagyon felgyorsult, de azért nem annyira, hogy különböző segédeszközökkel művileg lelassítsák.
Jégkorongban elkel a videóbíró, mert a korong jóval kisebb és sokkal gyorsabb, mint a labda. De ő nem ezer kilométeres távolságban ül valahol a Kastélyában, Franz Kafka másik regényében, hanem a főbíró maga a videobíró, saját maga nézi vissza és szükség esetén korrigálja a döntését, a kivetítőn a nézők pedig szemmel követhetik.
A játék élménye veszett el a játékvezetők hibáival, ennek okán a szidásával és a gólörömmel együtt. Mert mi történik? A hálóba került labda után sem a gólt szerző játékosok, sem a szurkolók nem mernek örömükben őrjöngeni, csak lesik a játékvezetőt, hogy a gól megadása után nem kap-e utasítást videózásra a legfelső bíróságtól. Ezzel nem kicsit aláásták a játékvezetők amúgy se tündöklő tekintélyét is! És a nézők kit szidhatnak mérgükben? Továbbra is csak a jelenlévő, degradált játékvezetőt, a videobírók pedig a stúdióban láthatatlanul és elégedetten felbonthatnak egy doboz sört, rágyújthatnak, vagy valamelyik monitoron akár csatornát is válthatnak valami izgalmasabbra. Művileg belenyúltak ezzel a szabálymódosítással a természetes játékba, a játék természetébe!
A labdarúgásban, mivel a konzervatív angolok találták ki, ritkán és nem hirtelen változnak a szabályok. És ha változnak is, akkor minden szinten változnak, a legalacsonyabb bajnokságtól a világbajnokságig.
Nos, most kérdem én, hogy mikor és hogyan fogják alkalmazni a videobírót, mondjuk, egy Bánkeszi – Nagykér járási bajnoki meccsen arra az estre, ha a Jani bácsi szurkolóként a korlátra hajolva egy esernyőcsellel beakaszt az oldalvonal mellett futó vendégtámadónak, aki nem számol Jani bácsi esernyőjével, és elesik? És hol fognak ülni a videobírók, melyik helyi kocsma biliárdtermében?
Mi jöhet még?
A játékvezetők farzsebében a borotvahab mellett szúnyogriasztó? A videobírók munkáját segítendő, a játéktér felett repkedő, kamerákkal figyelő drónok? A játék hevében egymásnak eső játékosok közé békítés céljával mediátorok futnak be? Esetleg fordított sorrendben, előbb tizenegyeseket rúgnak a csapatok, majd jön a hosszabbítás, és csak utána a meccs?
Hát, nem tudom…
