Az első ima

Nem hangosan, magában. Édesapja kissé meglepődve nézte, hirtelenében nem tudta, kérdezhet-e. Nem akarta megzavarni. Megvárta, amíg befejezi, csak azután szólt: Imádkoztál, kisfiam? Igen, felelte a gyerek. Alig várom, hogy megszülessen. Aztán miért? Azért, hogy éljen!

Még az este megírta a fiú a kütyün: Imádkozott a kisunokád. Az öreg úgy elérzékenyült, hogy alig tudta visszafogni a könnyeit.

Homályló tekintettel olvasta az üzenetet, s persze, ontotta a kérdéseket: És a kisöccse? Ő mit szólt hozzá? A Marci. Á, ő még kicsi, nem érti az egészet. És mit imádkozott? Nem tudom, nem árulta el. Csak azt, hogy a Jézuskához.

Istenkém, ezt is megértük, sóhajtott az öreg. Feleségével sosem voltak buzgó hívők, a fiukat is kamaszként keresztelte meg a pap, de amikor a fiú nősülni készült, előállt, hogy templomi esküvő lesz, és magyar. Nem unszolásra, csak úgy eldöntötték a párjával. Majd felkeresték a református papot, és elmondták, mit szeretnének. Mert ez a dolgok rendje. Nemzeti színű szív közepében álltak az oltár előtt. A fiatal papnő angyali mosollyal mondta az örömszülőknek, hogy pályája során még nem volt ilyen szép esküvője.

Lám, az idő kerekét, bármennyire is rohan, vissza lehet forgatni. Bárhogyan is korhasztja az a bizonyos időfaló idő a nyikorgó malomkereket, hiába potyognak ki belőle a csapszegek, recseg-ropog minden eresztékében, csak vissza lehet pörgetni, hadd forogjék. Mert a dolgoknak ez a rendje. És ha az egész világ ellenünk feszül, akkor is. Ha az egész világ megbolondult, és mint a kígyó, a saját farkába harap, ha el is akarja magát emészteni, akkor is.

Az öreg kutakodni kezdett a múlt feneketlen fiókjában. Ahogy huzigálta elő az emlékeket, felrémlettek előtte az iskolai hittanórák.

A tízparancsolat, a katekizmus, a készülődés a bérmálkozásra. Az egyik cigánygyereknek – téli zimankó volt, s délutánra az iskola vaskályhája is kihűlt valamelyest – kissé megereszkedett az orra leve, mire a pap ráförmedt: Fiam, te két gyertyát égetsz egyszerre?! Talán akkor rendült meg a hite. Vagy csak próbálja arra fogni. De hát kit akarna mentegetni? A kort, amelyben felnőtt? A szülőket, akik az életösztön parancsára igazodtak? A rendszert, amely szétzúzott mindent, és fojtogatta a lelket? Talán hogy nem voltak elég álhatatosak? Hiszen a víz is arra folyik, amerre könnyebb, miért küszködne a nagyobb ellenállás felé? Talán ha reformátusok lettek volna. Mert náluk teher alatt nő a pálma. Talán. Ezért lett a fia, az anyja után, református.

Az öreg tovább emlékezett. A bérmálkozásig még eljutott, mi több, ministrált is (még ma is szóról szóra el tudja mondani a latin liturgiát), de az angyalszárnyak mind jobban távolodtak, egyre halkult a suhogásuk, selymes simításukat, a lélek érintését felváltotta a változó világ durva ráspolya. Néhány év múlva nyílvesszővel kilőtte a sekrestye ablakát, és kiröhögte az oktatóját.

Abban a világban nem volt helye az érzelgésnek, a nagy társadalmi rendcsinálásban emberek millióinak lelkét taposták meg, botozták ki a kultúrájából, hitéből. Vissza lehet mindezt csinálni? S az új istenkáromlókkal szemben lehet-e csatát nyerni?

Lám, az unokája megérzett valamit. Még kisgyerek, alig múlt hatéves, maga sem érti, mit, de egy biztos, azok a bizonyos hajszálerek megélednek, ha hagyják, s ha gyöngéden segítik. Az elrabolt lelkek durva sivatagában győzni képes a gyönge szeretet. Lehet, hogy még sincs elveszve ez az istentől elrugaszkodott világ?