Az egészségügy sárkányai

A kórházakról és az egészségügyi dolgozókról általában csak a rosszat mondja el mindenki. Szinte hihetetlen, milyen közfelháborodást lehet kiprovokálni egy-egy, a kórházak rossz felszereltségéről, az egészségügyi dolgozók arroganciájáról és hanyagságáról szóló történettel, megjegyzéssel. A sürgősségi betegellátásról már ne is beszéljünk. Oda egyenesen meghalni járnak a betegek. A közösségi hálón is kapnak eleget az egészségügyi központok, az orvosok és az ápoló személyzet is. Az esetek többségében nem éppen hálás szavakat. Pedig talán el lehet mondani, tízből kilencszer nem is eszik olyan forrón a szlovákiai egészségügy híg és keserű kásáját.

A kislányom eltörte a kezét. Péntek este, kilenc óra, a család az esti rutinban próbálja letenni a munkahét terheit, mikor a gyerekszobából csattanás és sikítás hallatszik. Felsóhajtok, konstatálom, hogy ezt a vacsorát sem sikerül zavartalanul végigennem, úgy, mint az elmúlt öt évben szinte egyszer sem. A gyerek a könyökét fogja, a szőnyegen fekszik és ijedten sír. Megadóan és a katasztrófahelyzetet észlelve kezdem őt kérdezgetni, tudja-e mozgatni a kezét, de a válaszok bizonytalanok. Az ötéves nem tudja pontosan diagnosztizálni a saját fájdalmát.

Ágyba fektetem és megkezdődik a kis sérült körülrajongása. A kéz azonban nem mozdul, dagad, keményedik. A gyerek hüppögve elszundít, de nyüszítve felriad. Éjfél után már nem kétséges, ez itt nem csupán egy erősebb ütés, menni kell. De hova? Teszi fel a kérdést apa. És valóban, tanácstalanul nézek rá, hiszen az ügyelet este tízkor zár és ott egyébként sem látják el a traumás sérülteket. A sürgősségire megyünk, ott majd alakul a helyzet, születik a gyors döntés.

A sötét, ködtől fuldokló éjszakában, a galántai kórház felé autózva két dolog kattog az agyamban, kérem az Istent, hogy ne legyen nagyobb baj, ne kelljen műteni azt a kis kezet,

a szürkeállományom egy másik kis szegmensében pedig felkészülök arra, ha az orvos vagy az ápolónő bunkó lesz, csúnyán szól a gyerekhez, vagy csak simán leteremt majd, mert az ötévesem nem ért és nem beszél szlovákul.

Lélekben készülök az agresszív harcra, és önmagamat hergelve sorakoztatom fel a szellemi védőarzenált. Ennyire megszoktuk már a ránk ömlő, helyenként ferdített információkból és hírekből, hogy csak a legrosszabb történhet.

A sürgősségi csendes és majdnem teljesen üres, tompa fények világítják meg a tipikusan kórházszagú, linóleummal borított folyosót. Az ügyeletes orvos és a nővérke azonnal szólítanak, és csodák csodájára egyikük sem változik bősz sárkánnyá, amint közlöm velük, hogy a kislány nem beszél szlovákul. A rövid kivizsgálást anyai tolmácsolással oldják meg.

A röntgen felé menet a férjemen is látom, lelkiekben ő is felkészült a védőbeszéddel szükség esetére, ő még mindig nem emésztette meg, hogy nem kellett küzdenünk a betegellátásért, szerinte a nővérke szeme azért szúrós volt. Sóhajtva legyintek rá.

A radiodiagnosztikai osztályon csengetni kell. Vidám fiatalember nyit ajtót, pedig a mogorva, vén, álmosan hunyorgó, kulcsát idegesen csörgető rémet láttam lelki szemeim előtt. A fiatalember kézen fogja a kislányt, és szól, hogy nyugodtan jöjjek vele a röntgen szobába, majd segít beöltözni a sugárzás ellen védő ólommellénybe, így végig az ijedt gyermek mellett maradhatok. Nem dob ki, nem morog az orra alatt és nem tesz megjegyzéseket, amiért hajnalok hajnalán zargatjuk, és még csak szlovákul sem tud a gyerek.

Az eredményre nem kell várni. Hamarabb érnek vissza a leletek az ügyeletes orvoshoz, mint mi a gyerekkel. A folyosón ápolónők haladnak végig, nevetgélnek. Elhaladva mellettünk megsimogatják a kislány fejét és megsajnálgatják. A törött kezet egy kedves, idős ápoló gipszeli be. Érzékeli, hogy magyarul beszélek a lánykához, szintén magyarra vált. Pontról pontra, viccesen magyarázza a kislánynak, hogyan fogja bekötni a kezét. Hajnali két óra van. A tompafényű, fertőtlenítő-szagú sürgősségin gipszelik a lányom kezét.

Aki sárkányokról és bátor királylányokról beszélget az őt kötöző ápolóval, magyarul.