Az anorexiának szeme van…

Jár-kel a világban és hihetetlen érzékkel kapja el azokat a főként fiatal lányokat, akikben érez hajlamot arra, hogy akár a követői legyenek.

Képes belenyúlni a testedbe, a szegycsontod környékén, a gyomorszáj fölött, ott, ahol a lélek lakik. Pontosan ott markol meg és annyira szorít, hogy csak az életben maradáshoz szükséges táplálékot engedd le.

Engem is elkapott. Rafináltan jött. Elhitette velem, hogy minden az én érdekemben történik, hiszen nem maradhatok ilyen állapotban.

,,Láttad a szalagavatós képeidet, nem?’’ – kérdezte.

,,Láttam. Rendben, mit tegyek?’’

,, Egyél bátran, csak kevesebbet és rendszeresen.’’

Hm, ez működött! Négy hónap és pont annyit mutatott a mérleg, amennyit én szeretnék.

,,Köszönöm, elégedett vagyok.’’

,,Elégedett??? Olyan nincs. Lehetne olyan alakod is, amilyenre mindig is vágytál, hiszen látod, hogy megy ez. Minden mehet ugyanígy, csak még kevesebbet egyél.’’

Így történt, a bűvös szám alá léptem, az alapiskola 8.osztályában mért ennyit az ellenségből lett barát.

,,Látod, látod, mondtam, hogy meg tudod csinálni. Voltál valaha elégedett, ha a tükörbe néztél?’’

,,Nem.’’

,,Most az vagy?’’

,,… az lennék, ha mondjuk 4-essel kezdődne a súlyom.’’

,,Tudod a dolgod!’’

,,Tudom, még kevesebbet.’’

,,Igen, és nincs vacsora. Ez csak így megy majd.’’

Ment. Leszoktam az evésről, nem éreztem éhséget. Viszont nem az éhség volt az egyetlen, ami eltűnt az életemből. Eltűnt a mosoly, a jókedv, a lelkesedés, az erő, a hit, a bizalom, az élet maga. Mindezek helyét elfoglalta a megfelelési kényszer, a görcs, a szürkeség, a boldogtalanság és elégedetlenség. Úgy éreztem, nem vagyok része a világnak. Egy külső megfigyelő vagyok és semmire nincs befolyásom, minden rajtam kívül történik. Egy szellem vagyok. Ha nem lennék, semmi sem változna a Földön. Senkinek nem számítana.

Hitetlenkedve néztem azokat, akik önfeledten nevettek és szórakoztak. Én elfelejtettem, hogyan kell. Nem fért bele a napomba, hogy jól érezzem magam.

Hajnalban keltem, hogy kimérjem a madáradagnyi eledelt magamnak. Figyelni arra, hogy véletlenül se csábuljak el, vagy egyek akár egy, igen 1 kalóriával többet az általam megszabottnál.

Teljesítenem kellett a főiskola első évében, hiszen mindenhol kell a jó belépő, az elején kell megnyomni. Nyomtam én, nyomtam…

Különösen jó érzés volt elmenni az évfolyamtársaimmal ebédelni, és azt mondani, én nem vagyok éhes, de ti egyetek nyugodtan. Olyankor nyugtáztam, mennyi felesleges kalóriától mentettem meg a testem. Ugyanez volt karácsonykor és a családi ünnepeken.

Viszont akkor van baj, mikor már csomóban hullik a hajad, a legtutibb vitaminbomba beszedése után is. Mikor a körmöd már akkor eltörik, mikor hozzáérsz a tollhoz, vagy mikor a legnagyobb melegben, mikor mindenki izzad és örül a szellőnek, téged a hideg ráz.

Akkor van baj, mikor a nőiességed kerül veszélybe, mikor nem biztos, lehetsz-e anya valaha, és ez téged különösebben nem is érdekel. Akkor van baj, mikor úgy gyülekeznek a sötét gondolatok a fejedben, hogy a szikrányi örömödet is bekebelezik.

Akkor van baj, mikor elfelejtesz szeretni. De Anorexia mindig megnyugtat:

,,Nézz a tükörbe, ezt akartad. Elérted. Büszke lehetsz. ’’

Igazán nagy baj pedig akkor van, mikor mentő visz a legközelebbi kórházba, ahol nem tudják, hogy gyomorfekély, vagy valami más, nagyobb gond van, esetleg a pszichiátriára írják ki a beutalót.

Hogy az utóbbit elkerüld, beleegyezel a kezelésbe, ami nem más, mint az alultápláltaknak való koktélok iszogatása, injekció és infúziótengerek, aminek hatására kínzó éhséget érzel és az addig soha cserben nem hagyó akaraterődön csorba esik és egyre gyakrabban engedsz ennek az emberi érzésnek.

Anorexia dühös, csalódott és hisztérikus. Nem így akarta, nem ezt akarta. Ennek nem így kellett volna történnie, az ő képmására akart volna alakítani, mint Isten az embert. Viszont Isten közbeszólt, mert csak ő adhat és vehet el életet.

Érzem viszont, hogy figyel, érzem a tekintetét és néha a szorítását…