Az Andrej, a Miroslav, meg a Béla
Egyre kiszámíthatatlanabb kanyarokat vesz a szlovák politika zötykölődő szekere. Ki gondolta volna még néhány évvel ezelőtt, hogy a Szlovák Nemzeti Párt vezére egyszer csak az ősellenség magyarokat kezdi dicsérni?
Márpedig Andrej szinte magából kikelve vágott oda vitapartnerének vasárnap a hírtévében: hagyják őt békén a piszlicsáré plágiumügyekkel, amikor ő nagypolitikát szeretne csinálni, olyat, mint Orbán Viktor! Az az igazi! Nézzék meg Magyarországot!
Azt hittem, rosszul hallok, s hirtelen elődje jutott eszembe, aki két vizelés és három borovicska közt még tankokkal ment volna neki Budapestnek. Andrej ráadásul egykomám Béla barátságát is sutba vágta, hiszen köztudott, hogy Bélánk nem tartozik az Orbánt éltetők klubjába. Hát, változnak az idők, annyi szent. Hová lett az a fennkölt diplomáciai gyakorlat, amikor a magyar elnököt csak úgy haza lehetett hajtani a komáromi határról?
Pár hónapja azt sem gondoltuk volna, hogy az ország jövőjéről egy hivatalnok – a külügyminiszter – szeretne dönteni. Miroslav odáig ment, hogy a kormányt zsarolja, mint egy durcás kisgyerek. Vagy elmehetek Marrákesbe, vagy beárullak benneteket az anyukámnak! Az anyukát jelen esetben Gyuri bácsinak hívják, hiszen ő és a barátai pénzelik a migránsáradatot Guatemalától Pakisztánig, Eritreától a Nádor utcáig. Alig hihető, hogy a karrierdiplomata Miroslav csak úgy, meggyőződésből, netán lelkiismereti késztetésből szeretné aláírni a V4-ek szétverését jelentő, migránsölelgető ENSZ-paktumot. (A margóra jegyezzük meg, most már a napnál is világosabb, hogy a portugál szocialista irányítású ENSZ is beállt a világ rendcsinálói közé, amitől az isten mentse meg a világot, de legalábbis Európát.)
A másik Andrej, a legmagasabb rangú közhivatalnok pedig, elúnva a gumicsontrágást, fejébe vette, hogy elnöki mandátuma után a liberális tábor vezérbikája lesz. Olyan szépen festettek együtt a minap ukrán kollégájával, hogy szinte elérzékenyült az ember. Az oligarcha csokimikulás, meg az egykori uzsorás. No, ettől fog helyrebillenni a rend a Tátrától a Balatonig, annyi szent.
De van ám itt más töprengeni való is: ember legyen a talpán, aki kitalálja, ki uszította rá a csallóközi magyar focidrukkerekre a rendőrséget. A NAKA-sok rászabadultak a dunaszerdahelyi szurkolókra, hogy megmutassák, ki az úr a háznál.
Ezzel ugyan csak azt mutatták meg, hogy ki a szolga, de hogy ki az úr? Ki küldte őket?
Amikor az ember már kezdte azt remélni, hogy egyenesbe jönnek a dolgok, Szlovákia és Magyarország kezdi elsimítani az ellentéteket, akkor valaki belerondít az egésznek a közepébe. Vajon kinek bökte a csőrét, hogy Orbán a csallóközi magyar emberek érdekeit fontosnak tartja? Csak olyan lehetett, akinek valami más fontosabb. Mert lehetetlen nem látni a párhuzamot: az otromba támadásra közvetlenül a magyar miniszterelnök látogatása után került sor.
Lehet, hogy a megbízónak szintén a Gyuri bácsi az anyukája?
S hogy jön ide, ebbe a díszes társaságba a Béla? Hát csak úgy, hogy ő látszólag mindenből kimarad. Az ő nagy tapasztalata abban a heroikus felismerésben ölt testet, hogy tűzön-vízen át hátul kell maradni, és szívósan szolgálni kell a Helyzetet, amely néha fokozódik, néha meg kipukkad.
Most éppen kipukkadóban van, hiszen októberben a szpolupráca pártját már a parlamenti küszöb alatt mérték, s ami még szörnyűbb, a magyar párt is megelőzte néhány tizeddel. A Helyzet azonban mindenütt ott van: a csallóközi földeken, a kavicsbányákban, ilyen-olyan mutyikban, néha meg Marrákesben bukkan fel, dacos sárga-kék sállal a gigája körül.
De ettől még mindig megválaszolatlan marad a kérdés: ki szabadította rá a csallóközi magyar szurkolókra a belügy falkáját? Nem valószínű, hogy valamelyik Andrej.
