Az államot nem érdeklik a fiatalok

A közbeszédet sokszor uralja az a kényelmes, de hamis narratíva, miszerint a mai huszonévesek lusták, kerülik a felelősséget és irreális elvárásaik vannak. A valóság ezzel szemben az, hogy a szlovákiai fiatalok pénzügyileg tudatosabbak, mint az előttük járó generációk: számolnak, megtakarítanak, terveznek. Mégis, a mindennapjaikat fojtogató anyagi bizonytalanság határozza meg, és egyre többen adják fel a reményt, hogy valaha saját otthonuk vagy biztos egzisztenciájuk lehessen. Ezt nevén kell nevezni: ez nem generációs probléma, hanem súlyos, rendszerszintű állami kudarc.

Miközben a rekordinfláció az elmúlt években brutálisan elértéktelenítette a fiatalok amúgy is szűkös mozgásterét, a bérek meg sem próbálták lekövetni a megélhetési válságot.

Egy pályakezdő ma a teljes munkaidős állása ellenére is a kilátástalansággal néz farkasszemet: önerőből kigazdálkodni a piaci albérletárakat, tartalékot képezni és jövőt építeni szinte matematikai képtelenség. A legfájóbb pont azonban mégsem a bérszínvonal, hanem a teljes mértékben hiányzó és kudarcos lakáspolitika.

Amíg Nyugat-Európában – de szomszédunkban, Ausztriában is – a bérlakásrendszer a társadalompolitika megkérdőjelezhetetlen, jól működő alapköve, addig a szlovák állam látványosan elengedte a saját fiataljai kezét. A képlet cinikusan egyszerű: ha tehetős a családod, túlélsz, ha nem, marad a szülői fészek vagy a határátkelő. Mindeközben a mindenkori kormányok százmilliós adókedvezményekkel, ingyen infrastruktúrával és vörös szőnyeggel várják a sokadik külföldi összeszerelő üzemet. Az üzenet, amit ezzel a gazdaságpolitikával a döntéshozók közvetítenek, letaglózó: egy multinacionális cég telephelye fontosabb az államnak, mint azok a fiatalok, akik itthon alapítanának családot, itt dolgoznának és itt fizetnének adót.

Ilyen kilátások mellett aligha meglepő az elvándorlás gyorsuló üteme. A külföldi továbbtanulás és munkavállalás ma már sokak számára nem egy izgalmas kaland, hanem az egyetlen racionális menekülési útvonal. Az élhetőbb bérek, a működő egészségügy, a kiszámítható állami rendszerek és a reális lakhatási alternatívák olyan csomagot jelentenek, amellyel a jelenlegi Szlovákia meg sem próbál versenyezni.

Pedig a spanyolviaszt nem kellene újra feltalálni. A nemzetközi szervezetek, az OECD és az Európai Bizottság évek óta az asztalon tartják a konkrét javaslatokat: a tudásalapú gazdaságra való átállást, a radikális oktatási reformot és mindenekelőtt egy államilag támogatott, valódi bérlakásprogramot. Ezek nem utópisztikus álmok, hanem a társadalmi túlélés alapvető feltételei lennének, amelyek hosszú távon képesek megállítani a szellemi tőke elvándorlását. A bérlakásprogramra van is egyszerű megoldás, csak az állam inkább külföldi nagyvállalatoknak kínál kedvezményes adózást, ha lakásokat építenek ilyen célból, ahelyett, hogy a saját állampolgárait segítené ilyen módon.

Mindaddig azonban, amíg a hazai politikai elit a strukturális reformok megvalósítása és a valódi esélyteremtés helyett megreked a tartalom nélküli, melldöngető patriotizmus kényelmes, ám a valóság próbáját ki nem álló szlogenjeinél, a leginkább piacképes és tettre kész generáció tagjai racionális kockázatelemzést végezve – és az állami passzivitásból levonva a végső konzekvenciát – az elérhetetlen lakáskulcsok helyett egyre nagyobb arányban fogják a felkínált repülőjegyeket választani.

Egy nemzetgazdaság hosszú távú vitalitását és morális teherbíró képességét ugyanis sohasem a multiknak kiszolgáltatott, adókedvezményekkel kitömött ipari parkok puszta négyzetméterei vagy az összeszerelő üzemek termelési mutatói határozzák meg, hanem az a pofonegyszerű, mégis sorsdöntő tény, hogy a felnövekvő nemzedék képes-e a saját szülőföldjén olyan jövőképet vizualizálni, amelyért érdemes felelősséget vállalni.

Amíg pedig a szlovákiai valóság e tekintetben pusztán a kilátástalanságot és az egzisztenciális kiszolgáltatottságot képes felkínálni, a társadalomnak kénytelen-kelletlen szembe kell néznie azzal a megmásíthatatlan, tragikus verdikttel, hogy a maradás kérdésére a hazai fiatalság a lábbal szavazás csendes, de annál beszédesebb, végleges és egyértelmű nemleges válaszát adja.