Az alagút népe
Van abban valami lehangolóan jelképes, amit újabban a Csallóköz és a Kis-Csallóköz között akarnak összemószerolni a kormányon levő Most-Híd-asok. Olyan alagutat a bősi felvízcsatorna alatt, amelyben – méreteit tekintve is – a szó szoros értelmében szorongva fognak közlekedni a lóvá tett magyarok. Ha ugyan elkészül. Miközben odafönt az R7-es autópálya teljes szélességében ontani fogja a beköltözők tömegeit Pozsonytól Dunaszerdahelyig. A két beruházás akár görbe tükre is lehetne az elmúlt három évtized Dél-Szlovákiát és az itt élő emberek érdekeit képviselő politizálásnak.
Mert mindig is erről szólt a felvidéki magyar élet. Az egyik oldalon a büszkén suhanó limuzinok szabad, feltörekvő népe, a másikon a dohos, szűk alagútban araszoló vakondlelkek. A többségnek mindig a több, a szebb, a jobb jutott, a kisebbségnek a pótmegoldások, a sarokba szorított állat szűkölése.
Erről szólt a gyalázatos himnuszügy is, hogy a kerítésnek nyomott ember legalább virtuálisan megélhesse a szabadság illúzióját, és legalább énekelhessen, ha már a sajtot kiénekelték a szájából.
A szlovákiai magyarnak azonban rég elege lett abból, hogy Bugár, Simon vagy Fehér. Hogy József, Sándor vagy Benedek. Olyan képviseletet szeretne, amelynek hitele van, és főleg célja. Ami róla szól, és nem fölötte károg.
A két beruházás kapavágásai közt Bugár Béla megüzente: elfogyott a regimentje. Pontosabban, a párt alóla. A vegyespárt gyászos eredményei is megmutatták, hogy a felvidéki magyaroknak elegük lett ebből a projektből. A Most-Híd hirtelen nyitottsága, a vak is látja, kétszínű, ahhoz még csak közös értékrend sem kell. Csak jöjjön mindenki, aki úgy gondolja, hogy nem gondolja sehogy. Nem kell ide jövőkép, stratégia, csak újra össze kéne kalapálni azt a bizonyos 5 pluszos eredményt, és folytatni a bizniszelést.
A mosztos logika szerint ugyanis a felvidéki alagút-magyar elégedjen meg a jelenléttel a szlovák parlamentben. A többit majd ők lerendezik. Felvízcsatorna alatti vakondjárattal, huszonnégy óra alatt kitalált, néhány hét alatt kifordított törvényekkel.
De a káderezés jogát fenntartja. Nem magával fogom közölni, hogy kit várunk a listánkra, vetette oda Bugár Béla a napilap tudósítójának foghegyről. A farizeusi bejelentés után el is felejthetjük a nagy összeborulást. Bugár nyilatkozata, hogy majd a 2020-as választások után lemond, több mint világos üzenet. Vagy vele, vagy senkivel.
Sok okos elemző elmondta a véleményét a hitelességről és a hogyan továbbról mostanában. Csak egyet nem mondott el senki. Azok a politikusok, akik tíz éve megosztották a magyarságot, zömükben gazdag emberek, vagy azzá váltak. Milyen erkölcsi megtisztulást várhat ettől a társaságtól a felvidéki magyarság? Lehet, olcsó populizmusnak tűnik, és senki sem várja a szegényember legkisebb fiát, de attól a kérdés még kérdés marad: hogyan lehet a bizniszelőket egy Prokrusztész-ágyba fektetni azokkal, akiknek nincsenek cégeik, strómanjaik által felhalmozott birtokaik? Akik számára a moralitás, a közösségi érdek üres szólam, s csak akkor lejtik a pávatáncot, ha hasznuk van belőle, vagy a haszon elúszásának réme fenyeget?
A magukat kereszténydemokratának tartó törpepárték már oda is hajtották buksi fejecskéjüket Bugár Béla fanyűvő vállára. Kiderült, ami mindig is nyilvánvaló volt: a szinte mérhetetlen súlyú csapat a Híd zsebpártja volt, így semmi új a nap alatt. A folt odacuppant a maga helyére, a zsákra. Simon Zsoltunk is felérzett, és a nagy egységért csinált még egy pártot. A Csurka-lap nevét elhappoló Magyar Fórum is mérhetetlen erőt képvisel, de attól még szeretne lapokat osztani.
Az MKP a hétvégi ülésén szintén nyitott. A párt mindenkit vár, politikusokat, civileket, hívőket és hitetleneket. A mindenkiben sajnos benne maradt a Pomlé géniusza, ami elég lehangoló üzenet. Fércelés, varrogatás, stoppolás folyik minden vonalon, pedig újra kéne varrni az egész hacukát.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy az a politikusi garnitúra, amelyet a felvidéki magyarság az utóbbi években kitermelt, nem hajlandó komoly változtatásra, csak a pozícióit igyekszik megtartani. Márpedig ez alig több, mint a semmi. A felvidéki magyarok megoldásokat szeretnének. Ehelyett megint gazdagabbak lettünk egy illúzióvesztéssel: mindenki nyitott, de úgy, hogy ő akar diktálni.
Ám míg a hidasoknál kilóg a lóláb, az MKP esetében legalább őszinte a szándék. Végül is nem ők verték szét az egységet, legfeljebb eszköztelenül és félgőzzel dolgoztak érte tíz évig.
Most derült ki igazán, milyen elpackázott lehetőség volt a két évvel ezelőtti kerekasztaltól úgy felállni, hogy nem történt semmi. Ha akkor megalakult volna a nemzeti tanács, talán látnánk az alagút végét. Bár lehet, még most sem késő.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/27. számában.
